Patay Pál: Harangöntés Magyarországon (Öntödei múzeumi füzetek 15., 2005)

peli műhelynek bizonyára nem volt 8537 kg-os harang öntésére kapacitása. Egyébként napjainkig ez a legnagyobb Sinnben öntött harang. Az Ecclesia RT. azonban továbbra is vett fel megrendeléseket, amelyeket a pesterzsébeti Peternell és Kulhanek-féle öntödében öntött harangokkal teljesített. Itt Blaha János, a volt csepeli műhely üzemvezetője irányította a munkát. Pesterzsébeten a harangokat 6001-gyei kezdődő sorszámokkal látták el. Öntöttek azonban 7000-es sorozatú harangokat is, de ezeken a Harangművek neve már nem szerepel. Feltehető, hogy utóbbiakat közvetlenül Peternelléknél rendelték meg az egyes egyházak. A konjuktúra éveiben a legnagyobb termelést Szlezák Lászlónak az Angyalföldön, a Frangepán utcában lévő öntödéje produkálta; volt év, amikor 400-nál több harang hagyta el a telepet. A 20-as évek végén éreztetni kezdte a hatását a nagy világgazdasági válság. De addigra az ország harangállománya már nagyjából regenerálódott. Egyre kevesebb egyház tudott vagy kívánt új harangot öntetni. Az öntödék számára valóságos dekonjuktúra következett be. Amíg például Seltenhoferék 1924-ben mintegy 390 harangot öntöttek, addig 1931-ben mindössze 10 került ki a gyárukból. Nincs adatunk 1930 után az Ecclesia RT. működéséről. Pécsett Rudle 1931ben anyagilag tönkrement. A veszprémi Tóth Árpád utolsó harangját 1929-ből, a bajai Bodicsy Sándor fiáét, úgyszintén a szekszárdi Wagner Károly utódjáét, Zámbó Istvánét 1936-ból ismerjük. De a három generációt megélt Walser-féle üzem is leállt 1930-ban (vagy 1935-ben). És bár a gazdasági válság enyhülésével 1935ben Szlezák László unokaöccse, Rafael egy új műhelyt létesített Budapesten, a második világháborút már csak három harangöntöde érte meg az ország mai területén. Az 1938. évi bécsi döntéssel az Ung megyei Kisgejőc ismét Magyarországhoz tartozott, ahol Egry Ferenc a csehszlovák uralom idején is igen intenzív termelést folytatott. Egry különben sem szorult ki a trianoni béke következtében a magyar piacról. Számos északkelet-magyarországi egyház az országhatár ellenére változatlanul nála szerezte be harangjait. Az idős mester, akit egyébként 1938-ban a magyar országgyűlés képviselőnek kooptált, a szovjet csapatok elől menekülve 1945 tavaszán, a Dunántúlon hunyt el. Meg kell még említenünk, hogy tudunk egy Ungvárott (Uzshorod, Ukrajna) „Akkord" néven működött öntödéről, amelynek egy 1940-ben készült harangja létezik a mai Magyarországon, Szamosangyaloson. A második világháború alatt ismét szünetelt a harangöntés. És 1944-ben ugyancsak megindult a rekvirálás. Ez ugyan lényegesen enyhébb volt, mint az 1916-18. évi. Szatmárban például csak a három haranggal ellátott tornyokból vittek el egyet-egyet; összesen talán mindössze hatot. A háborús veszteség ott - beleértve két, hadiesemények következtében elpusztultat is (Kisar) - mindössze 4%-ot tett ki. Nógrádban a teljes veszteség (62 rekvirált, 11 elpusztult harang) már 14% volt, de lehetséges, hogy másutt, pl. Somogyban még nagyobb. Sopron 1945. március 4-i bombázása alkalmával a Seltenhofer gyár elpusztult és nem is épült fel többé. A két Szlezák műhely - Lászlóé és Rafaelé - túlélte a háborút és rövidesen újra termelt. Nem is egy egyház igen hamar óhajtotta pótolni a rekvirálások vagy a hadiesemények okozta veszteségeit. László az 1954-ben bekövetkezett haláláig fenntartotta az üzemét, amely csak azt követően szűnt meg. Rafaelét 1952-ben államosították, bár a Rákospalotán lévő egyszerű műhelyt továbbra is ő vezette. Ezt ugyan 1957-ben visszakapta, de 1959-ben ő is meghalt; az özvegye pedig hamarosan, 1960-ban bezáratta azt. Harangok iránt továbbra is igény lévén, Szlezák László fia, Lajos - aki az apja mellett a mesterséget kitanulta - miután iparengedély iránti kérelmét elutasították (László a háború előtt a Gyáriparosok Országos Szövetségének alelnöke volt!), egy tanulatlan, de ügyes volt munkásuk, Ducsák István neve alatt, ennek a lakhelyén, Őrszentmiklóson, mégis létesített harangöntő műhelyt, amelyben folytathatta a harangok öntését. Ducsákot azonban 1969-ben, mint a műhely tulajdonosát, anyaggazdálkodási ballépésekből kifolyólag félévi elzárásra ítélték. Ekkor viszont a mester az édesanyja családnevét felvéve, újból folyamodott iparengedélyért. És amit mint Szlezák nem szerezhetett meg, mint Gombos, 1971 február elsejével elnyert. Ezzel a harangöntő ipar továbbra is fennmaradt Magyarországon, sőt 1989 óta Gombos Lajos fia, Miklós, egy másik műhelyt is nyitott a Vácbottyánnal történt egyesítés révén Őrbottyánra átkeresztelt községben. Mindkét műhely napjainkban is működik. A Duna menti Verőcén is létesült 1974ben egy harangöntő műhely. Azonban a tulajdonosa, Juhász Lajos anyagi gondokba keveredett és emiatt az csak kb. egy évig állt fenn. Diósgyőr a második világháború után ismét elkezdte az acélharangok öntését. Jutányosabb árai következtében nem is egy egyház innen szerezte be a hiányzó, vagy a hasadt harangját pótlandó újat. De az utolsó évtizedekben egyre több bronzharangot hoznak be hazánkba külföldről, Német-, Olasz- és Lengyelországból, főként anyagi okokból kifolyólag. Ezek közül meg kell említenünk a budapesti Szent István-bazilikának a passaui Perner cég által 1990-ben öntött 9250 kg súlyú (az ország legnehezebb) harangját, amit a