Patay Pál: Harangöntés Magyarországon (Öntödei múzeumi füzetek 15., 2005)

di nyersanyag utánpótlása végett a harangok rekvirálása. Egy harang - a rendelkezés szerint a legkisebb - egyházanként visszahagyandó volt. Amennyiben négyből vagy többől állt az együttes, úgy kettő. A rekvirálók kezdetben egyre-másra vettek igénybe harangokat, közöttük különösen Erdélyben - számos történelmi és kulturális értékűt. 1917-ben a rekvirálások újabb hulláma indult meg, amelynek következtében több helyen a korábban visszahagyottat is leemelték a toronyból. Ekkor azonban a Műemlékek Országos Bizottsága elérte, hogy a Honvédelmi Miniszter 1917. május 23-án megjelent rendelete mentesítette a rekvirálás alól az 1700 előtt öntött harangokat. Sőt, a gyűjtőhelyeken tároltak közül többet visszaszállítottak az eredeti helyükre, a csepeli Weiss Manfréd gyár öntödéjéből pedig - főként sérülteket - a Magyar Nemzeti Múzeumba. A rekvirálások igen súlyosan érintették az ország harangállományát. A mai Nógrád megye területén utólagosan (ebből kifolyólag megközelítőleg) 1955-ben elvégzett felmérés alapján darabszám szerint az állomány 57%-a esett a rekvirálás áldozatául. Másutt, az ország északkeleti szögletében, Szatmárban ez becslés alapján maximum 45%-ot érhetett el. E zömében reformátusok lakta vidéken ugyanis a legtöbb toronyban csak két harang volt, haranglábakon pedig csak egy. A háborúk elültével az egyházközségek az egyháztagok anyagi helyzetétől függően előbb-utóbb megkezdték a rekvirált harangok pótlását, ami a harangöntő gyárak, műhelyek számára korábban sohasem látott konjunktúrát jelentett. Ezt azonban egyes acélöntödék is ki akarták használni. így Diósgyőrött már 1918-ban megindult az acélharangok öntése, amelyek elsősorban Északkelet-Magyarországon, de másfelé is az országban hamarosan kelendők lettek. Ebben természetesen az is közrejátszhatott, hogy 1920-ig anyaggazdálkodási intézkedések nem tették lehetővé bronzharangok öntését, valamint, hogy az egyházak újabb háborús konfliktus esetén bekövetkezendő rekvirálások ellen akarták biztosítani magukat. A diósgyőri acélharangok kedvelt voltáról tanúskodik például azt, hogy a mai Borsod-Abaúj-Zemplén megye területén eddig 149, az 1920 és 1923 években öntött bronzharang mellett 55 acélharangot vettünk számba. 1923 után a diósgyőri harangöntés vagy leállt, vagy egészen minimális lett a termelés. A resicai (Resi^a, Románia) öntöde is megkezdte már a háború befejezése előtt az acélharangok gyártását. Békés megyében tudunk is öt harangról, amelyet még 1918-ban szállítottak le. A trianoni béke két jelentős üzemet, az aradi Honig és a temesvári Novotny-félét elszakította az országtól, úgyszintén Egry Ferencnek a kisgejőci műhelyét. A csonka országban így csak három nagyobb kapacitású üzem - Szlezák Lászlóé és Walser Ferencé Budapesten, Seltenhofer Frigyes fiaié Sopronban -, valamint egy kisebb - a Rudle Ignác tulajdonában lévő Pécsett - és három kézműipar jellegű műhely számára nyújtott a konjuktúra lehetőséget. Utóbbiak közül a veszprémi Tóth Árpádénak volt legnagyobb piaca, míg a szekszárdi Wagner Károly és a bajai Bodicsy (Bodicsi, Boditsy) Sándor termelése továbbra is alacsony szintű maradt. Bodicsynak a bajai Türr István Múzeum néhai igazgatójától, Kőhelyi Mihálytól nyert értesülés szerint a harangöntés igencsak mellékfoglalkozása volt. (Harangjait számozta, így az 1920-as években öntöttek számát évente 8-12-nél többre nem becsülhetjük.) A konjuktúrát kihasználandó azonban létesült - egyházi tőkével - egy „Ecclesia Harangművek Részvénytársaság", amely ugyancsak vállalta új harangok szállítását. Műhelye ellenben nem volt, így a harangokat kezdetben a németországi Szlezák László budapesti mester harangja 1926-ból. Tiszacsécse, ref. harangtorony Sinnben, a Rincker testvérek tulajdonában lévő öntödében készíttette. Majd 1922-ben szerződtek Rinckerékkel. Ennek értelmében a tulajdonosok egyik fia, az ifjú Fritz Wilhelm Magyarországra jött és Csepelen, a Weiss Manfréd gyár egy üres raktárhelyiségében harangöntő műhelyt rendezett be. Már az első évben 300-nál több harangot öntöttek. F. W. Rincker kisebb megszakításokkal 1928 január elejéig volt Budapesten. Ez alatt - a harangok számozása alapján - kb. 1800 harang készült Csepelen. Nem hallgathatjuk azonban el, hogy hazánknak az átmérője alapján legnagyobb harangja, a szegedi Fogadalmi templom „Gellért" vagy „Hősök harangja", noha a felirata azzal hivalkodik, hogy 1927-ben Budapesten öntötték, Sinnben készült, és onnan vasúton szállították Szegedre, amint azt a Rincker cég birtokában lévő egykori fényképek kétségtelenül elárulják. A cse-