Lengyel Károly: A kupolókemencés vasolvasztás története Magyarországon (Öntödei múzeumi füzetek 11., 2003)

ra is [34]. Az irodalom áttanulmányozása, a földgáz-póttüzelés során szerzett tapasztalatok, az LKM-ben un. „melegmodellen" (kísérleti kemencén), majd valóságos körülmények között működő kemencén végzett kísérletek után határoztak úgy, hogy nem a fúvókákon történő olajbevezetéssel foglalkoznak, hanem a külön füstgázgenerátorban elégetett olaj forró füstgázait vezetik be a kemencébe. A kísérletekhez a Kisvárdai Vasöntöde egyik kemencéjét alakították át 1968 februárjában. Az eredetileg 800 mm átmérőjű kemence fúvósíkja 700 mm, aknaátmérője 900 mm lett az átalakítás után. A 4 fúvókával rendelkező kemence hasznos aknamagassága 3600 mm volt. A folyamatos csapolás és az egyenletesebb kupolójárat érdekében a kemencét szifonnal látták el. Úgy döntöttek, hogy az olaj elégetésére négy kisebb teljesítményű, 40 kg/óra olajfogyasztású füstgázgenerátort használnak, amelyek levegőellátását külön körvezetékről biztosítják (21. ábra). A kísérletek kiértékelése során megállapították, hogy olajpóttüzeléssel mintegy 40-50%-os teljesítménynövekedés és 40-60%-os adagkoksz-megtakarítás érhető el. Ez utóbbi azt jelenti, hogy a mérések során az átlagosan 16,82% adagkoksz 10,19%-ra csökkent, de felhasználtak 2,22% olajat. A későbbi üzemeltetés során valamelyest nőtt a kokszfelhasználás azért, hogy a vékonyfalú radiátoröntvények biztonságos öntéséhez megfelelően nagy, 1460-148Q °C hőmérsékletű folyékony vas álljon rendelkezésre [35]. A szekunder levegős kupolókemencék megjelenésével a földgáz- és olajpóttüzelés fokozatosan háttérbe szorult. Úgy tűnik, a kokszmegtakarítás nem biztosított olyan előnyöket, amelyek az ilyen kupolók használatát indokolták volna. Talán az is közrejátszott, s ez a leírásokból kiderül, hogy az öntödék nem igazán tudták kihasználni az egyéb előnyöket sem. Nem tudtak mit kezdeni a nagyobb olvasztási teljesítményből származó vassal, a formázóterek és az olvasztóművek között nem te-