Pereházy Károly: A kovácsoltvas művességről... (Öntödei múzeumi füzetek 6., 2000)

3. kép. Szimbolikus védő kéztartása vasajtórészlet, 14. század megmunkálásnak csaknem minden ma is használt módszere. Hideg eljárással domborított, vágott, áttört, vésett, faragott, karcolt formákat alakítanak ki. A középkori kovácsoltvas-művesség színvonalának rohamos fejlődését, művészi szintre emelkedését nem csupán az új technika, hanem az egyházban az oltáriszentség elhelyezésének új rendje is elősegítette. Új távlatok nyíltak meg a kovácsoltvas-művesség differenciálódására, amely jószerével az ötvösművekkel is vetekedő alkotásokhoz vezetett. A középkor viharos évszázadaiban a gyakori fosztogatások, zavargások, villongások, tűzvészek az élet és vagyonbiztonságot gyakran veszélyeztették. A középkori szárnyasoltárok nem voltak alkalmasak az eucharisztia (oltáriszentség) védelmére, ezért az 1287. évi liége-i zsinat az oltáriszentség zár alatti őrzését rendeli el. E szinodális határozat előírja, hogy a szentséget tartó cibóriumot vagy monstranciát olyan helyen kell tartani, amely a tűzvésznek ellenáll, illetéktelen kezek nem férhetnek hozzá, de szemmel látható és előkelő helyen legyen. A rendelkezés alapján kőből toronyalakú szentségházat vagy falba mélyített díszes keretelésű fülkét építenek és azt jól zárható ráccsal látják el.