Valkár István: Fel a vitorlát! A hajózás története (Budapest, 1994)

A partról történő géperejű vontatás egy különleges módját alkalmazták a Vaskapunál, egészen 1970-ben befejezett szabályozásáig. A Vaskapu a Duna egykor rettegett szakasza volt ott, ahol a folyam ma Románia és Jugoszlávia között áttöri a Kárpátok ívét. A zuhatagon, a Greben sziklái között kavargó vízen az átkelés lehetetlen volt külső segítség nélkül. Az említett helyen, a parton vasúti síneket fektettek le, és gőzmozdony vette vontatókötélre az arra haladó hajókat. Az „Aladár" kerekes vontató gőzös. A gépi vontatás igazán a gőzerővel hajtott vontatóhajókkal vette kezdetét. Ezeket a hajókat dugattyús gőzgéppel szerelték fel, és két oldalukon lapátkerék kavarta a vizet. A tengeren oly hátrányos lapátkerék a folyókon igen jó szolgálatot tett. Mivel csak a víz felső, viszonylag vékony rétegével érintkezett, az egész hajót sekély merülésűre lehetett építeni. Ez nagyon fontos volt abban az időben, mert a legforgalmasabb folyók is jórészt szabályozatlanok voltak, és így egymást érték a zátonyos, gázlós szakaszok. A köves, sziklás medernél a lapátkerék nagyobb biztonságot nyújtott, mint a mélyebb elhelyezésű, és ezért sérülékenyebb hajócsavar. Magyarországon a folyami gőzhajózás a XIX. század első felében indult meg. A gőzös vontatók sokáig, szinte egészen napjainkig tartották magukat. Amikor azonban a hajózható folyammedrek kiépítésével lényegesen megnövekedett a vízmélység, a vontatógőzösök rövid időn belül átadták helyüket a dízelmotorral és hajócsavarral hajtott vontatóhajóknak. Magyarországon ez az 1960-as években történt meg.