A Közlekedési Múzeum Évkönyve 8. 1985-1987 (1988)

II. RÉSZ • Közlekedéstörténeti tanulmányok 129 - Dr. Frisnyák Zsuzsa: Út-, híd- és révvámok Magyarországon (1853—1890) 241

különbözteti meg őket, hogy élvezetükhöz mindig külön királyi privilégiumra volt szükség. Bármely vám sorsát érintő legfontosabb két tényező — mint a továbbiakban részletesebben bemutatjuk — a vámtulajdonos személye és a vámszabadalomlevél. Az országon belüli közlekedési vámok között találjuk az útvámokat, hídvámokat, révvámokat, s az újkori eredetű kövezetvámokat (ez utóbbiakkal a tanulmány nem foglalkozik). A téma forrásai Az út-, híd- és révvámok kérdése a 19. században nemcsak a korabeli publicisztika és a jogi szakirodalom figyelmét kerülte el, hanem a mai történeti szakirodalom sem foglalkozik velük. A kérdés jelentőségére jóformán egyedül a vasúti érdekszövetség figyelt fel az 1870-es évtizedben, a vasutak megrendült jövedelmezősége kapcsán. Úgy tűnik, hogy a korabeli publicisztika két ok miatt nem foglalkozott ezzel a kérdéssel. Egyrészt a hihetetlenül zavaros jogi helyzet miatt nem tudtak kiigazodni benne. Másrészt a közlekedési vámok a mindennapok során kevesebb embert érintettek közvetlenül, mint például az italmérési, korcsmáltatási jog. Az út-, híd- és révvámok legfontosabb, s gyakorlatilag egyetlen forrását a Közmunka- és Közlekedésügyi Minisztérium (1867—88, a továbbiakban KKM) levéltárában

1 találjuk meg. Ide helyezték el még a Helytartótanács által intézett ügyek aktáit is. Az ügyiratok forrásértékének kibontásakor nemcsak a leiratok és feliratok tartalmi kritikájával, hanem az ügymenettel és ügyintézőkkel kapcsolatos kérdésekkel is foglalkozni kell. A minisztériumi, illetve helytartósági apparátus csak a valamilyen szempontból problematikus ügyekkel (pl. vámcsonkítás, törvénytelen vámszedés, vámmentességi igények) foglalkozott. Azon út-, híd- és révvámok, amelyekre környezetükből nem érkezett panasz, elkerülték a minisztérium hivatali útjait. De nem ismerjük a problematikus esetek mindegyikét sem. Egy törvénysértő gyakorlat akár évtizedekig is fennállhatott, ha az ott élők igazságérzetét nem sértette, azaz írásban nem sérelmezték. Ezeket az eseteket az 1887-es összeírás derítette fel. Az ügykezelés magán viseli a hivatali bürokrácia nyomait. Az ügyeket nem mérnökök, hanem hivatalnokok intézik. A mérnöki tevékenység a végrehajtó apparátusban jelenik meg. Az 1867-ben megszerveződött minisztérium első éveiben nem a szakszerűség és a problémák világos ismerete volt az uralkodó. A vámügyekben gyakran kellett elvi állásfoglalásért a Kincstári Jogügyi Igazgatósághoz fordulniuk. A minisztérium tevékenysége az első évtizedben kimerült a „tűzoltó" munkában, az önálló kezdeményezések elmaradtak. Az 1860-as évtized végén különösen szembetűnő a gyakorlatlanság, a dolgok átlátásának hiánya, a nem magabiztos — automatikus — ügyintézés. A vámügyi eljárás korabeli tisztázatlansága nemcsak az akkori hivatalnokok életét nehezítette meg, hanem a mai kutató is a látszólag egymásnak ellentmondó ügyek tömegével találkozik. Az egységes, tehát az azonos típusú ügyek egyforma kezelésének gyakorlata az 1880-as évek elején alakult ki. Ettől kezdve egyre világosabbá válik, hogy a minisztérium nem szándékozik a döntések meghozatalát a kezébe összponto1 Országos Levéltár, (01.), K.173. szekció 242