A Közlekedési Múzeum Évkönyve 6. 1981-1982 (1983)

II. RÉSZ • Közlekedéstörténeti tanulmányok 131 - Dr. Dienes Istvánná: A Közlekedési Múzeum bővítésének tervei századunk elején 403

dasági és kulturális életére egyaránt fontos közlekedési ügy fejlődését és mindenkori állapotát kitüntetni, s jövő fejlesztését előmozdítani van hivatva; mely a szakemberek tanulmányai- és kutatásainál, de a szakoktatásnál is hasznos segédeszközül szolgál, a nagyközönségnél pedig a közlekedési ügy szemléltető ismertetésével közművelődési missiót teljesít; mely az Angliában és Franciaországban — ez országok büszkeségét képező — már régebben meglévő s kulturális hatásukban közelismerésben részesülő hason intézményeket hazánkban is meghonosította, s mely végül méltó büszkeségünkre nálunk korábban jött létre, mint Németország nagy lelkesedéssel létrehozott s nagy áldozatokkal fejlesztett hason intézményei, úgymint a müncheni „ Deutsches Museum" és a berlini közlekedési múzeum: tizenötévi közhasznú fennállása után végre saját végleges otthont nyerjen, s további fennállása valamint fej le szté s e a jövő bizonytalan esélyeinek kitéve ne maradjon" (kiemelések az eredetiben). Az élettől már-már búcsúzó ember hangja ez, aki legkedvesebb gyermeke jövőjéről szeretne még gondoskodni. Úgy gondoljuk, Banovits Kajetán 1914 decemberében tökéletesen tisztában volt azzal, hogy egy új múzeum építését a közeljövőben nem lehet elkezdeni. Nagyszabású tervei kivitelezésének megkezdését ekkor már nem is remélte, ő csak egy jóváhagyó miniszteri nyilatkozatot, egy „igen"-t akart elérni, csak annyit biztosan tudni, hogy 1916-ban nem bontják le a közlekedési csarnokot. Egy helyütt ezt el is árulja: „... a múzeum véglegesítése itt minden költség nélkül azonnal foganatosítható lenne... (kiemelés az eredetiben). ... Itt, a mostani jókarban lévős minden fontosabb részében már is állandósított épület egyes lényegtelenebb részeinek (mint párkányok, ballustradok stb.) kis költséget igénylő állandósításán kívül csakis ezen épület fűtéséről és világításáról, s a múzeum fokozatos fejlődése által igényelt helyiségek szaporításáról kellene, az engedélyezhető hitelekhez képest időről-időre gondoskodni..." A második tanulmány befejezésében nyomatékosan megismétli, hogy a bővítés terveit a távolabbi jövőben kellene csak megvalósítani: „Végül tisztelettel újólag is hangsúlyozom, hogy a székesfővárosi területek megszerzése és ez alapon a múzeum mostani helyén való véglegesítésének elhatározása az államkincstárra nézve a múzeum kibővítése címén jelenleg semminemű költséggel nem járna; s a fokozatos kibővítés csak akkor és oly mérvben volna kilátásba veendő, amikor és amily mérvben az államkincstárnak e célra hitelt rendelkezésre bocsájtani lehetséges leend. Ami annál is könnyebben végrehajtható, mert az új melléképületek úgy vannak tervezve, hogy azok a fejlesztéshez szükséges kisebb részletekben is kiépíthetők. A kért intézkedésnek azonban azon mérhetlen becse lenne, hogy a közlekedési múzeum végleges otthont nyerve, a rendszeres fejlesztését hátrányosan befolyásoló bizonytalanság megszűnnék, hogy az épület még nem állandósított kisebb jelentőségű részeinek a rendes fenntartás keretén belül való állandósítása biztos alapon volna foganatosítható s hogy beható előtanulmányok alapján elkészíthető volna, hogy a bővítési munkálatok az államkincstár lehető legkisebb megterhelésével legyenek annak idején végrehajthatók." Az annyira félt határidőt, amikor a Múzeum sorsáról dönteni kellett, nem érte meg: Banovits Kajetán 1915. december 7-én, 74 éves korában meghalt. A „tragikai vétséget" talán ott követte el, hogy annakidején szembefordult a Pecz Samu tervezte Duna-parti múzeum létrehozásával. 1910-ben talán még megkezdődhetett volna az építkezés, ha a kétféle elképzelés nem osztja meg a múzeum híveinek a táborát; talán az történhetett volna, mint a Deutsches Museum (16. ábra) esetében, hogy 20 évre nyúlik el az építkezés, de mégis elkészül egyszer. Mindez azonban csak történetietlen találgatás: a Közlekedési Múzeum tervei papíron maradtak. 422