A Közlekedési Múzeum Évkönyve 6. 1981-1982 (1983)

II. RÉSZ • Közlekedéstörténeti tanulmányok 131 - Dr. Dienes Istvánná: A Közlekedési Múzeum bővítésének tervei századunk elején 403

vált, s halasztást azért nem tűr, mert a jelenlegi városligeti múzeum épület által elfoglalt terület használati jogát a székesfőváros — mint fentebb már említettem — csak 1916. év végéig engedélyezte: kötelességemnek tartom ezen régen húzódó ügyet ismét szóvátenni..." A két tanulmány közötti négy év alatt tehát a Múzeum életében nem történt semmi érdemleges — de nagyot változott körülötte a világ. Azok „a boldog békeidők" már 1910-ben is elmúlóban voltak; az új évszázad első évtizedének derekától sokasodtak a felhők az európai égbolton és az Osztrák—Magyar Monarchia fölött is. Tárgyunknál maradva: 1911. április 8-án a Múzeum véglegesítésének javaslatát Hieronymi Károly, a Khuen-Héderváry kormány kereskedelem- és közlekedésügyi minisztere kapta kézhez; csaknem pontosan egy év múlva Beöthy László lett egy évre az utóda, Lukács László miniszterelnöksége alatt; őt 1913 júliusában Harkányi László követte a tárca élén, Tisza István kormányában. A sűrű kormányváltások is a feszültségek fokozódásáról vallanak; mind a bel- mind a külpolitikában egyre inkább feloldhatatlanná váló ellentétek halmozódtak fel. Nincs itt módunk arra, hogy a köztörténet eseményeit hosszan elemezzük, csupán annyit, emlékeztetőül: az 1912—13-ban lezajlott két Balkán-háború után, 1914. július 28. óta már az első világháború fegyverei dörögtek; sőt, decemberre, amikor az újabb, „Második tanulmány" készült, már az is világossá vált, hogy Szerbia gyors megbüntetése a trónörököspár meggyilkolása miatt aligha lesz „villámháború". A kereskedelem- és közlekedésügy évente változó miniszterének tehát épp elég halaszthatatlan ügyről kellett sürgősen döntenie, s kicsit naivnak hat Banovits Kajetán szelíd szemrehányása, amikor „az eddig ismeretlen okból le nem tárgyalt" felterjesztést említi. Ez a második, 1914 decemberében kelt tanulmány alapvetően különbözik az elsőtől. Négy évvel korábban Banovits Kajetán még tárgyilagosan állította egymás mellé a két lehetőséget: új múzeumot építeni a Duna-partra Pecz Samu terve alapján, vagy kibővíteni a jelenlegit a Városligetben; még akkor is, ha érezhetően a saját terve melletti érveknek adott nagyobb nyomatékot. E második tanulmányban a választás kérdését eldöntöttnek veszi, csupán a bevezetőben utal arra, hogy más elképzelések is voltak: „... a hason múzeumoknak a műegyetemekhez közel való elhelyezésére seholsem voltak tekintettel és seholsem találták szükségesnek azt, hogy az ily múzeum valamely felsőbb tanintézettel oly szoros kapcsolatba hozassék, mint azt a dunaparti elhelyezés mellett felszólaló felügyelő bizottsági három tag óhajtotta" (kiemelés az eredetiben). Szerinte nem érdeke ez végső soron a műegyetemnek sem: „... mert kétségtelen, hogy a vallás- és közoktatásügyi Ministerium nagy értéket képviselő telkének a dunaparti múzeum részére való ingyenes átengedése az államkincstárra nézve igen nagy áldozattal járna, s nem jelentene egyebet, mint azt, hogy ezen elhelyezés már is igen tetemes többköltségei még a telek értékével is fokoztassanak. E mellett az átengedés még azon hátránnyal is járna, hogy megfosztaná nevezett Ministeriumot azon lehetőségtől is, hogy a műegyetemet e telken a jövőben rendszeresen tovább fejleszthesse: a mire pedig annál valószínűbben szükség lehet, mert a műszaki téren való fejlődés előreláthatólag szükségessé fogja tenni új tanszakok felállítását; s mert már eddig is szükségessé vált a műegyetemi helyiségeket padlások adaptálása és udvarok befedése által szaporítani." A „dunaparti múzeum" ebben a második tanulmányban már csupán kedvezőtlen összehasonlító adatként szerepel; tervezője, Pecz Samu neve éppúgy nem fordul elő, mint ahogy az épület képei sem tűnnek fel a mellékletek között. Szelleme — különös módon — mégis ott kísért az adatok csoportosításában, amely — az első tanulmány összehasonlító táblázataival ellentétben — itt bizony erősen célzatos. Hogy csak 418