A Közlekedési Múzeum Évkönyve 6. 1981-1982 (1983)

II. RÉSZ • Közlekedéstörténeti tanulmányok 131 - Kócziánné dr. Szentpéteri Erzsébet: A bérkocsiipar járművei 255

75. ábra. A mickolci pályaudvar előtt sorakozó bérkocsik az 1910-es években (levelezőlap másolat) küzdő szegényebb társaiké. A helyi forgalom és a konkurrencia szintén befolyásolta a kocsik megfelelő körülmények közötti fenntartását. A kocsik ápolása, karbantartása egyébként a bérkocsis-segédek feladata volt, akik még a szükséges kellékeket (pl. a szivacsot, szarvasbőrt stb.) is maguk szerezték be. A legtöbbször azonban a bérkocsi állomásokon szolgálatot teljesítő itatót (kiöregedett hajtó vagy a városkörnyéki falvakból bejáró parasztember) bízták meg a kocsik lemosásával. Az itatót elsősorban azért fogadták fel, hogy a lovak után takarítson, és tartsa tisztán a bérkocsiállomást (15—16. ábra). Járandóságát a segédek adták össze. A bérkocsi tulajdonosok nemcsak a kocsik külsejére, a lovakra és a különféle tartozékok állapotára, hanem a fogatok összképéhez tartozó hajtók, a kocsisok vagy bérkocsis-segédek megjelenésére is ügyeltek. A rendeletek nem írtak elő semmilyen kötelező viseletet, többnyire csak arra szorítkoztak, hogy megállapítsák „... a bérkocsi-tulajdonos felelős azért, hogy a bérkocsis tisztességesen legyen felöltözve."^ A szabályrendeletek alkotói két alkalommal kísérelték meg, hogy egyenruha viselésére kötelezzék a bérkocsisokat. Az 1884-es szabályrendelet jóváhagyás előtti eredeti szövegében a 10. paragrafus utolsó bekezdésében ez állt: „A főváros területén egy- vagy kétfogatú bérkocsit vezető minden kocsis a magyar viseletnek megfelelő egyenruhát tartozik viselni."*

2 Azonban a javaslatot a belügyminiszter ebben a formában nem hagyta jóvá; és véglegesítésekor a fent idézett előírás került a szabályrendeletbe. 41 A szabályrendeletek II. fejezete foglalkozott „A kocsis kellékeiről" cím alatt a bérkocsisok öltözködésével is. 42 1884-es rendelet, 10. §, utolsó bekezdés. 18 273