A Közlekedési Múzeum Évkönyve 6. 1981-1982 (1983)

II. RÉSZ • Közlekedéstörténeti tanulmányok 131 - Kócziánné dr. Szentpéteri Erzsébet: A bérkocsiipar járművei 255

16. ábra. A Ferenciek teréhez (ma: Felszabadulás tér) tartozó bérkocsi állomás (1910 körül) A magyaros viseletnek egyébként sem volt hagyománya a fővárosi bérkocsisok körében. „Egyébként ennek az iparnak a nálunk való történetéről valami sokat nem tudunk, csak annyi bizonyos, hogy a múlt század elején jelent meg, persze egészen bécsi formára, nemcsak a kocsit, hanem az öltözködést, a bő nadrágot, tarka mellényt, kis kerek kemény kalapot s a szélben messzire lobogó zsakett két szárnyát illetőleg. Azóta persze ez a bécsi ízű öltözködés átalakult, elfelejtődött, ma csak nagyritkán ha látni egy-egy vasárnap délután a Ferencvárosban."

4

* A vidéki városokban pedig a helyi, polgári viselet volt inkább a mérvadó. A kocsis: „... ruházata téli időben bőrbéléses kabát, fején sipka, kezén egyujjú kesztyű; más évszakokban az időjárás szerint öltözködött, de mindig rendes ruhában, szépen járt. Esős időben szűrt vett magára."*

4 A huszadik század elvő éveiben ismét felmerült a magyaros viselet kötelezővé tételének indítványa, de már a városi tanácsülésen leszavazták a javaslattevőt.

45 A bérkocsisok öltözködése általában a járművekhez és azok állapotához hasolóan alakult. A „gigerli" bérkocsislegények rendszerint a fiákerek bakján ültek, és „oly csínnal öltözködnek, mint színpadon a vígjátéki bárók",

46 míg a „... kofisok gazdái ... olyan pörge kalapot viselnek, mint a népszínmű hősei"

41

. Az öltözet egységesítésére soha nem került sor. A lóvontatású bérkocsi 20. századi története már csak néhány évtizedet foglal magában. 1911-től engedélyezték a géperejű bérkocsiipart, majd az első világháború eseményei zilálták szét a bérkocsisok sorait (17. ábra). A szabályrendeletek továbbra 43 A Pesti bérkocsi. Új Idők, 1911. 174. p. 44 Kiss Lajos: i. m. 88. p. 45 Fővárosi Közlöny, 1901. január 11-i sz. 53—55. p. 46 Salamon i. m. 117. p. 47 Salamon i. m. 118. p. 274