A Közlekedési Múzeum Évkönyve 4. 1976-1978 (1979)

II. RÉSZ • Módszertani és közlekedéstörténeti tanulmányok 123 - Kócziánné Dr. Szentpéteri Erzsébet: A fővárosi kocsigyártó ipar története a tőkés fejlődés kezdetétől az első világháborúig 249

Kocsilámpakészítő: a kocsitípusoktól függően többféle stílusban eleinte gyertyával, majd olajégővel ellátott lámpákat készített. „Plattírozó": ő készítette a dísz-szegélyléceket, a kerékagy díszbetét-karikákat, a kocsitengelyek olajsapkáinak ezüst vagy nikkelezett lappal való takarását, valamint a cégjelzés beütését. Paszományos: ő gyártotta le a különféle pertliket, szegőket, zsinórokat, paszomántokat, amelyek a kárpitozáshoz, továbbá a diszbaktartók készítéséhez nélkülözhetetlenek voltak. A TŐKÉS GAZDASÁG ÉS KÖZLEKEDÉS KIALAKULÁSA Magyarország a gazdasági növekedés és iparosodás útjára lépő országok sorába az 1880-as évektől zárkózott fel. Az előző évtizedekben kezdődő gazdasági fellendülés, amely már a hatvanas évek elején észlelhető volt, és teljes erővel 1867-tel indult meg, teremtette meg az ipari forradalom kiszélesedésének és a rendszeres gazdasági növekedésnek a feltételeit. A kiegyezés feloldotta a megelőző politikai válságot, olyan konszolidációt hozva létre, amely az előző másfél évtized alatt a nehezen és vontatottan, de lassan végül mégis felhalmozódó tőkét rábírta a megnyíló lehetőségek kiaknázására. Megfelelően a már kialakult és tovább erősödő központi szerepének, e gazdasági fejlődésnek is Pest-Buda maradt a központja. A két város Magyarország legnagyobb árupiaca, s a dunai hajózás fellendülésével a vízi forgalom legjelentősebb állomása lett. Az ide összefutó közúti főútvonalak olyan vasúthálózattal egészültek ki, amelynek középpontja ugyancsak Pest-Buda volt. Egyoldalú koncentráltságot mutatott az ipar regionális szerkezete is, különösen a modern nagyiparé, amely talán egyetlen más országban sem összpontosult olyan mértékben egy helyre, mint hazánkban. A központi szerep közigazgatási elismerése az 1872. évi XXXVI. tv.-ben, a városegyesítés törvényében jutott kifejezésre. Az 1872-es év még egy jelentős törvény kibocsátását jelezte: a VIII. te. eltörölte a céheket és teljesen szabadjára engedte a tőke működés 5t azáltal, hogy minden nagykorú személyt jogosulttá tett bármely ipar üzésére. Engedélyezte a termékeknek az egész ország területén való forgalmazását, egyazon iparengedélyes számára több üzlet tartását vagy többféle ipar együttes űzését stb. A 19. század végére a gazdasági struktúrában valóban a tőkés szektor vált uralkodóvá, s a kézműipar, amelynek súlya már 1872-ig sem nőtt a testvérvárosok életében, kereteiből kiemelkedve, átalakult modern kisárutermelő szektorrá, a modern tőkés nagyipar szerves kiegészítőjeként. Néhány hagyományos kézműipari tevékenység művelőinek száma mégis nőtt, részben annak következményeként, hogy a termelő erők akkori fejlettsége mellett egyes ágak még nem voltak nagyiparilag szervezhetők. De a városiasodás és a lakosság önellátó életformájának felbomlása következtében is fokozódott az irántuk, illetve a termékeik iránt megnyilvánuló kereslet. A magyarországi és ezen belül a fővárosi iparosodás menetét és ütemét még további számottevő tényezőként határozta meg az Osztrák—Magyar Monarchia közös vámterületén a fejlettebb — osztrák, cseh — gyáriparral vívott szabad verseny. A 19. század utolsó évtizedeiben kibontakozó tőkés fejlődés a gazdaság minden ágára kiterjedt, így a közlekedésre és a járműveket előállító iparágakra is. A kiegyezést követően kiépült az egész országot átfogó út- és vasúthálózat, amely gyökeresen átalakította az ország közlekedését, s megteremtette modern gazdasági vérkeringését. A századfordulóra a magyarországi gépgyártás termelésének kéthar270