A Közlekedési Múzeum Évkönyve 4. 1976-1978 (1979)
II. RÉSZ • Módszertani és közlekedéstörténeti tanulmányok 123 - Kócziánné Dr. Szentpéteri Erzsébet: A fővárosi kocsigyártó ipar története a tőkés fejlődés kezdetétől az első világháborúig 249
A kocsik belső részeinek a kiképzése, kényelmességének és ízléses, szép megjelenésének a kialakítása a nyergesek vagy kárpitosok munkájától függött. A kocsinyerges-kocsikárpitos mesterség felölelte a kocsigyártás azon befejező szakaszát, amely a megrendelők szemében a járművek összképét nagyban meghatározta, ezért igen fontos volt az ízlés — például a bedolgozandó anyagok és a díszítő kellékek helyes összeválogatásához. Fő munkaterületük a kocsik bélelésére, illetve beborítására terjedt ki. Pl. igen elterjedt volt a csukott kocsik, különösen az ún. „batárok" felső részének bőrborítása. „Az egész borító t. i. egyetlen egy bőrből áll, minden varrás nélkül. A jól megáztatott bőrt rávonják a fatestre és tompa eszközökkel addig kenik-fenik, míg minden redő elsimul, eltűnik." 42 A díszhintók elengedhetetlen tartozékát, a paszományokkal és rojtokkal dúsan beborított díszbaktakarókat szintén ők készítették. Hozzájuk tartozott még a csukott kocsik üvegezése, továbbá a kocsialjzat élettartama szempontjából egy igen fontos művelet: a kocsitengelyek olajszigetelő bőrözése és kenése. A nyergesek a kocsik béleléséhez szükséges famunkák elvégzéséért többnyire nem fordultak külön a bognárokhoz, hanem maguk csinálták meg például az ún. „futterozás"-t (a hát- és oldaltámlatartó deszkalap kifűrészelése,) vagy a tetőbordák beállítását. Segítséget a fényezőktől kértek, ha alkalmanként hiányzott valamilyen szerszámuk vagy egyéb segédeszközük (pl. egy megfelelő méretű tengelykulcs). A fényező vagy lakkozó mesterség a kocsinyergeséhez hasonló jellegű volt. Munkájuk a kocsigyártás befejező folyamatának másik legfontosabb részét képezte, s az esztétikai kivitel tökéletessége legalább annyira függött a fényezőktől is, mint a kocsinyergesektől. A kocsik színének ízléses megválasztásával és a díszítő csíkozással (vonalazással) dőlt el végleg a járművek külleme, mert egy jóformájú és jól kialakított kocsi ízléstelen és rossz fényezése elég volt ahhoz, hogy tönkretegye a többi mester munkáját. A megrendelőknél is a fényezés számított leginkább, s akár a műhelyekben falra akasztott, festett és csíkmintával ellátott küllők alapján rendelték meg a kedvükre való színeket és díszítést, akár raktárról vásároltak, a ké-z darab átvételekor tükörsima felületet és hibátlan vonalazást igényeltek. Az esztétikai szempontok mellett a festő-fényező anyagok megválasztásánál a fényezőnek tekintetbe kellett vennie azt is, hogy a járművet a szabadban használták, s az időjárás, továbbá az összeépített különféle nyersanyagok mozgásának egymásra hatását kellett a megfelelő szakmunkával csökkentenie. (Meg kellett védenie a fát a rothadástól, a fémet a rozsdától, s azonos kidolgozást adni mindkét anyagnak stb.) A fényezés és a lakkozás főbb munkafázisai közül az alapozás, alapfestékezés, csiszolás „közönséges" műveletnek számított. „A legelőbb az alapozó festékkel mindent bevonnak, úgy, hogy se fát, se fémet, se bőrt többé nem lehet egymástól megkülönböztetni. Miután több ilyen réteg rámázoltatott, a mi természetesen nem történhetik meg előbb, míg az előbbi nem száradt meg teljesen, következnek a fénymáz ismételt rámázolásai. A kocsi fő részei így mintegy 12—15 mázolásban részesülnek, melyek mindegyike sikárkővel (Bimstein) s hasonlókkal többször tisztára leköszörültetik. Az utolsó fényezéssel addig várnak, míg minden tökéletesen megkeményedett.'^ Az utolsó lakkréteg felviteléhez és a vonalazáshoz könnyű és biztos kézre volt szükség, ezért ezt a munkát általában maguk a mesterek végezték. Befejezésül röviden jellemezzük a kocsigyártás speciális „kellékeit" szállító és kevésbé ismert szakiparosok munkáját. 42 Frecskay: Találmányok könyve I. 136. p. 43 Frecskay: Találmányok könyve I. 136. p.