A Közlekedési Múzeum Évkönyve 4. 1976-1978 (1979)

II. RÉSZ • Módszertani és közlekedéstörténeti tanulmányok 123 - Kócziánné Dr. Szentpéteri Erzsébet: A fővárosi kocsigyártó ipar története a tőkés fejlődés kezdetétől az első világháborúig 249

A KOCSIGYÁRTÓ IPAR ÁGAZATAI ÉS BELSŐ SZAKOSODÁSA A fogatolt járművek sokféle anyagból és alkatrészből tevődnek össze, és mint az előző fejezetben utaltunk rá, elkészítésükhöz több szakiparos összehangolt munkája szükséges. A legegyszerűbb szekér (kivéve talán a fakószekeret, amely a korabeli források szerint csak fából készült, különösebb vasalás nélkül) sem építhető meg a bognár és a kovács egymást kiegészítő munkája nélkül. A bonyolultabb úti, városi és egyéb, pl. az ünnepibb alkalmakra készített díszesebb kocsik és hintók gyártása pedig már egész sor iparos együttes munkáját igényelte, mindenekelőtt a nyergesét, a fényezőét, a kocsilakatosét. A belső iparfejlődés során kétirányú folyamat zajlott le: egyrészt a két alapiparnak tekinthető ágazat — a bognár és a kovács — tovább szakosodott (ilyen volt a bognárok közül a „kaszni" készítők kiemelkedése), másrészt új szakmák váltak ki (mint pl. a lámpakészítés). Meg kell említenünk a kiegészítő iparokat is, amelyeknek csak a készítményeit használták fel a kocsigyártásban. (Utóbbiak között a legfontosabbak a paszománykészítők és a szíjgyártók voltak.) Tehát a kocsigyártó ipar nemcsak speciális munkanemeket foglalt magába, hanem szoros kapcsolatban volt számos rokon iparággal is. A fővárosi kocsigyártás szakiparos szükségletét véve alapul, négy fő szakágat kell számba vennünk: — bognár (Wagner) kerékgyártó (Stellmacher) kerékgyártó — bognár kocsigyártó — korbakészítő — kovács (Schmied) kocsikovács — lópatkoló kovács kocsikovács rugókészítő kovács kocsilakatos — nyerges — kárpitos (Sattler) — fényező (Lackirer) Ezek a kisiparok, illetve kisiparosok alkották együttvéve a kocsigyártó szakmát. Kérdés azonban, hogy végül is kik vallották általában kocsigyártóknak magukat? Ennek a kérdésnek a feltételére a szakmában dolgozók is rákényszerültek, mert a „kocsigyártó" megjelölés nem jelentette egyértelműen azt, hogy aki annak tartotta vagy mondotta magát, az gyáros volt, tehát az összes munkanemet egyesítő üzeméből úgy kerültek ki a kocsik, hogy azokon már más iparosnak nem akadt tennivalója. Helyénvalónak tekinthető tehát, hogy a „Kocsigyártó Ipar" című szaklap „A magyar kocsigyártó iparosok jeleseinek arczképcsarnoká"-ban bemutatott mesterek között vegyesen szerepeltetett kovácsokat és bognárokat. De már kevésbé tűnik jogosnak a kocsigyártó cím birtoklása abban az esetben, amikor az iparos — eredeti szakmáját tekintve kovács, bognár vagy nyerges — a szakmájába eső munkafolyamatokat elvégezte, viszont a többi munkát a vele üzleti kapcsolatban álló iparosokkal készítette el. Ezzel szorosan összefügg, hogy az általunk vizsgált időszakban — feltehetőleg a céhrendszer széthullása után, az iparban bekövetkezett többirányú fejlődés eredményeként — kimutatható a szakmák belső átrendeződése. A 19. század első harmadában a céhes iparból kitörni készülő mesterek közül kettő — eredeti szakmája szerint — nyerges volt. Ahhoz, hogy Kölber Jakab és a Westermayer testvérek műhelyük gyárrá bővítésére kiváltságot kérhessenek, már nemn* 259