Vasművesség (Budapest, 1932)

Dr. Bárány Istvánné - Dr. Oberschall Magda: A régi vasművességről

technika megértése a művészi átélésnek az alapja; minden művészi formát jobban tudunk értékelni akkor, amikor tisztában vagyunk az anyagban rejlő technikai lehetőségekkel és ezen lehetőségek módjaival. A vasat önálló műtárgyak készítésére régente ritkán használták fel. Az emberi alkotó elme mindig biztosan felismeri az anyagban rejlő ősi törvényszerűséget s a vasból éppen oly ritkán készít szobrot, edényeket vagy bútort, mint amilyen ritkán alkot porcellánból életnagyságú szobrot vagy épületet. Mert az anyagszerűség tör­vénye ellen való vétség mindig megbosszulja magát, ezt bizonyítják a sok, ilyen irányú kísér­letek. Gondoljunk csak a kínai porcellánból készült pagodák sorsára, vagy Libay Sámuelnek ezüst filigrándrótból készült, közel életnagyságú szobraira, amelyek egyike I. Ferenc császárt, másika Napóleont ábrázolja (Orsz. Magyar Ipar- művészeti Múzeum). Mindezen kétségtelenül érde­kes kísérletekben a technikai tudással való kér­kedés jut előtérbe a művészi hatás rovására. A régi vasművesség köréből is van erre példánk az Iparművészeti Múzeumban: egy 1400 körül keletkezett magyar Mária-szobor, kovácsolt vasból és vaslemezekből; egy pillantás e szoborra bizo­nyítja, hogy mennyire nem alkalmas a kovácsolt vas kerek szobor készítésére vagy valamely érzelem kifejezésére. Tehát a vasművességnek a régi iparművészeiben elsőrendű fontossága az építészettel kapcsolatban volt. Az épület kiegészítő részeként szerepeltek a vasrácsok, vasajtók, ablakrácsok, cégértartók, bútor- és ajtóvasalások, zárak és ajtókopogtatók, amelyekhez úgy az anyagszerfiség, mint a eélszerű­í 1

Next

/
Thumbnails
Contents