Magyar himzések kiállításának leiró lajstroma (Budapest, 1918)

Végh Gyula: Előszó

r

ményt technikai és kultúrtörténeti szempontok szerint csoportosítva, a szövetek készítésének módja és rendeltetése szerint véljük legcélszerűbben ismertethetni. Az első csoportot: a régi magyar himzéseket mutatja be a Múzeum jelenlegi kiállítása.

Nem puszta véletlen, hogy a magyar hímzést választottuk elsőnek kiállításaink tervbevett sorozatában. Mert itt hazai iparművészetünknek talán legjellegzetesebb, . legmagyarabb ágával állunk szemben, amely eddig sem hazai irodalmunkban, sem a külföldön megfelelő méltatásra nem talált. A viseletben és ezzel kaPcsolatosan a ruhák, egyházi felszerelésre használt szövetek, ágyneműek, nyergek stb. hímzésében jut legpregnánsabb kifejezésre fajunk forma- és színérzéke, ízlése. Ha mindjárt idegen befolyások érvényesülnek is a formában és a technikában, azért mégis megtaláljuk a magyar hímzésekben azt a közös jellemvonást, mely legtöbbjét megkülönbözteti a rokon nemzetek hasonló készítményeitől. Hogy pedig a hímzés évszázadokon át megőrizte magyar jellegét, az nagyrészt jó hagyományokon nyugvó konzervativizmusának köszönhető, mely nem igen tűrte meg az önkényes újítást, sem pedig az idegen elemek túltengését és ragaszkodva az elődöktől átvett, a hagyomány által szentesített formákhoz, csak ezeknek keretén belül engedett bőséges tért az egyéni invenciónak■ Csakis ily módon keletkezhetik az, amit stílusnak nevezünk, az egység, amit csak egész nemzedékek teremthetnek meg, de még oly találékony művészek egyénileg nem.

Az élénk érdeklődés, mellyel a művészvilág bel- és külföldön a magyar hímzés művészetét kiséri, a régi minták

4