Weiner Mihályné szerk.: Az Iparművészeti Múzeum Évkönyvei 8. (Budapest, 1965)

IPARMŰVÉSZETI MÚZEUM - MUSÉE DES ARTS DÉCORATIFS - Pajor Géza: A XIX. század pesti ötvösségének és Szentpéteri József életművének értékeléséhez

ban gyakran nem vesszük elég nyomatékosan tekintetbe, bogy egyrészt az iparművészet •— s így az ötvösség is — igen szoros kapcsolatban van a társadalom egész termelő folyamatával, másrészt, hogy az ötvösök is tulajdonképpen termelők, olyan termelők, akik elsősorban a nemesfémből készítendő használati és dísztárgyakat állították elő az akkori uralkodó osztály tagjainak megrendelésére. S mint ilyenek, a legtöbb városban céhekbe tömörültek, érdekeik, létfenntartásuk biztosítása céljából. A céhek megjelenésének ez volt a döntő oka. Közgazdaságilag kimutatható ugyanis, hogy a céhek megjelenése szorosan összefügg a feudális piac telítődésével. Ez más szavakkal annyit jelent, hogy a céhek akkor jelennek meg, amikor a mesterek száma és termelési kapacitásuk már elegendő a felmerült szükségletek kielégítéséhez vagy esetleg túl is jutott azon. A céhek korlátozó rendelkezései valójában bizonyos egyensúlyi állapotot kívántak teremteni a termelő mesterek száma és a felmerült szükségletek között. A legények és inasok számának meghatározása akadályt gördített az elé, hogy egyes mesterek a többiek rovására több megrendelést vállalhassanak, több keresethez jussanak, s ennek révén meggazdagodjanak. A céhszervezet tiltó rendelkezései ellenére időnként mégis kivált egy-egy mester a többi közül, aki gazdagságát, termelési kapacitását tekintve felülemelkedett a többin. Ez a folyamat — bár hasonló tendenciák néha már korábban is felmerültek — a XIX. század folyamán gyorsan haladt előre, s feltehetően azt is eredményezte, hogy a gyengébb vagy éppen semmi anyagi erővel nem rendelkező ötvösök a tehetősek „bedolgozóivá" lettek, más szóval a bérmunka, legalábbis egyes mesterek viszonylatában, egyre nagyobb méreteket öltött. Úgy vélem, jellemző ebből a szempontból Szentpéteri önéletrajzának néhány mondata. Szentpéteri Bécsből hazatérve felkereste egykori mesterét, Prandtnert, hogy munkát kapjon tőle. Életrajzának vonatkozó része Prandtner szándékairól a következőképpen hangzik: „így Pestre érkezvén, ismét volt mesteremhez, a Prandtner nevű ezüstműveshez jöttem,' aki látván ügyességemet, azt mondta nekem, hogy telepedjek le Budán és ott, az ő házában állítsak fel hat segéddel dolgozó műhelyt, és azon munkákat, amelyeket eddig Bécsben csináltatott, én velem csináltathatná meg azokat. Ezt egy igen szép indulatból származott nyilatkozatnak magyarázván, megjelöltem én is, hogy mi volna az én szándékom, hogy ha itt Pesten telepednék le, de ő abba bele nem egyezett. Megkértem hát őtet, hogy mivel énnekem mint kezdőnek sok költségem lesz, addig is, míg a vállalatot elkezdenénk, adna nékem munkát darabszámra. Ő azt meg is tette, de hogy a többinek szemet ne szúrjon, úgy adta, hogy énnékem az által alig volt annyi hasznom, mint a heti bérből. Átlátván mocskos szándékát, más mesterhez mentem. . ." — és így tovább. Az idézet fényt vet egy olyan fejlett műhely munkaszervezési kérdéseire mint a Prandtneré volt: belőle az is nyilvánvaló, hogy Prandtner és nyilván a hozzá hasonló néhány nagy mester is a bérmunka alkalmazásának fokozására törekedett, a termékek önköltségének állandó csökkentésével egyidejűleg. Ez az egész objektív gazdasági folyamat a lassan-lassan kialakuló tömegtermelés irányába mutat. Szentpéteri idézett sorai és azok alapján Prandtner magatartása világosan mutatják azt is, hogy a magyar ötvösségben már a XIX. század legelső éveiben, de lehet, hogy még valamivel korábban is, megjelentek a kapitalista termelés tendenciái, egyelőre persze csak kezdetleges manufakturális színvonalon. A bérmunkások számának növelésére irányuló