Weiner Mihályné szerk.: Az Iparművészeti Múzeum Évkönyvei 8. (Budapest, 1965)

IPARMŰVÉSZETI MÚZEUM - MUSÉE DES ARTS DÉCORATIFS - Pajor Géza: A XIX. század pesti ötvösségének és Szentpéteri József életművének értékeléséhez

alkalmazására csak a XIX. század folyamán került sor. Ez új módszerek bevezetésének pontos időbeli meghatározása még a jövő kutatás feladata. Mármost mind a gépi felhúzásnak, mind a gépi préselésnek volt egy igen fontos következménye : a tárgyak elvesztették egyedi jellegüket, ami korábban minden darabnak sajátja volt. Korábban minden darab — most csak a művészi példányokra gondolok — a maga egyediségében egyénileg, koncentráltan képviselte az adott kor esztétikai követelményeit az illető tárgytípus iránt. Az említett szükségszerű, objektív fejlődés mindezt lehetetlenné tette; elősegítette viszont azt, hogy az ezüstműves többet állítson elő mint amenynyire éppen megrendelése volt. A megrendelésre való készítés jellegzetes jelensége a feudalizmus korában a mesterek —így az ötvösök —és a fogyasztók közti kapcsolatnak. Ha valakinek szüksége volt valamely arany vagy ezüst műre, a neki legjobban tetsző ötvösnél megrendelte ; a mesterek tehát közvetlen kapcsolatban voltak azzal a személlyel, akinek a tárgyakat készítették, s így egészen természetes, hogy a tárgyak a megrendelő anyagi és szellemi igényei szerint készültek, illetve a készítő úgy fejtette ki tehetségét, hogy az messzemenően egybeessék a megrendelő igényeivel. A feudális kor mesterei tehát nem a mai értelemben vett piacra dolgoztak, melyen a készítő és a fogyasztó elképzeléseinek találkozása esetleges jelenség. A feudális kor mesterei tudták, kinek készítik a tárgyakat és milyen igénnyel. Igen érdekes lenne a piac alakulását nyomon követni, de ez újabb, terjedelmes tanulmányt igényel, így erre itt nem vállalkozhatunk. Lényeges az, hogy a piac átalakulási folyamatának végén a szabad piacot találjuk, amelyen egymástól teljesen függetlenül jelenik meg az eladó — a technikai fejlődés következtében megnövekedett árumennyiséggel és szabadon, de a többiekkel versenyezve kínálja áruját — és a vevő — egyéni ízlésével, amelyről a készítőnek a gyártás folyamatában még nem volt feltétlenül tudomása. A tárgyak eladása tehát esetlegessé válik; elkelnek-e vagy sem, attól függ, vajon a szabad piacon megjelenő vevőnek kellenek-e vagy sem. A technikai előrehaladás tehát a korábban a művészt és a mestert egy személyben megtestesítő ötvöst egyszerű árutermelővé tette. Ez persze nem jelenti azt, hogy — mint már rámutattunk — gyártmányaik nem lehetnek esztétikusak, tehát hogy készítményeik esztétikai mércével nem mérhetők többé. Egyet azonban feltétlenül jelentett: elvesztvén tárgyaik egyediségét, nem lehettek a korábbi felfogás szerinti művészek, vagyis a társadalomnak olyan tagjai, akiknek feladata koruk ötvös-iparművészeti vonatkozású esztétikai nézeteinek koncentrált összefoglalása. A fenti fejlődéssel párhuzamosan szükségszerűen merült fel mindenekelőtt szubjektíve, a társadalom egyes tagjaiban az igény az iránt, hogy legyenek olyanok, akik művészi szinten viszik tovább a mesterséget, akik képesek arra, hogy koruk technikai színvonala adta lehetőségei határain belül kiemeljék a lényeget, és mint művészek, esztétikailag értékeljék a valóságnak eme darabját. Persze ennek ösztönszerű felismeréséhez is művészre volt szükség. Úgy vélem, Szentpéteri Józsefben potenciálisan adva voltak az ide irányuló lehetőségek, az azonban már más kérdés, hogy egyéni képességei vagy még inkább az objektív feltételek folytán saját célkitűzéseit hogyan valósította és valósíthatta meg. Mielőtt azonban erre rátérnénk, legyen szabad még egy kérdéssel foglalkoznunk, mely az ötvösök társadalmi helyzetét érinti. Korábban, még a kapitalizmus csíráitól is mentes feudalizmus idején az