Weiner Mihályné szerk.: Az Iparművészeti Múzeum Évkönyvei 8. (Budapest, 1965)

IPARMŰVÉSZETI MÚZEUM - MUSÉE DES ARTS DÉCORATIFS - Pajor Géza: A XIX. század pesti ötvösségének és Szentpéteri József életművének értékeléséhez

A technikai fejlődés terén az előre lépést a tárgyak testének újszerű kiformálása jelenti. Ez kétirányú: az egyik a gépi felhúzás, a másik a prés alkalmazása. A géppel való felhúzás tulajdonképpen csak a hengeres vagy gömb, illetve az ezekhez hasonló alakú tárgyaknál lehetséges, és az esztergapadokhoz hasonló szerkezeten történik. Ez a művelet nagyon megkönnyítette a test kialakítását, hiszen általa mellőzni lehetett a fáradságos és hosszadalmas felhúzást, lehetővé tette a több termék előállítását is, ugyanakkor azonban művészi szempontból számos olyan következménnyel járt, amelyek nagymértékben befolyásolták a díszítések alakulását. Az egész fejlődés valójában a korábbi díszítések tagadását hozta magával. A gépi felhúzás művelete ugyanis ellentmond a korábban elterjedt, merészen kiemelt — gondoljunk pl. a barokk gyertyatartók talapzatára, amelyek némelyike valóságos kézimunka-virtuozitásról tesz tanúbizonyságot —, de mindenesetre csak kézimunkával előállítható díszítményeknek, hiszen az állandóan körbeforgó gépen csak olyan díszítményeket lehet kiképezni, amelyek a tárgy függőleges tengelyével koncentrikusak, s ezek sem lehetnek gerezdesek, csak körbefutók. A termelési folyamat meggyorsítására irányuló törekvés tehát szükségszerűen magával hozta a díszítmények egyszerűsödését, pontosabban a reliefjelleg csökkenését vagy megszűnését. A gépi technika alkalmazásával tehát a termelés oldaláról nézve megszűnt az igény és a törekvés a korábbi, sokszor virtuóz kézimunkával, trébeléssel készített tárgyak iránt. Ezzel döntő változás következett be az ötvös, ötvösség, ötvöstárgy fogalmak tekintetében is. A hagyományos felfogás szerint ötvösön korábban az arannyal-ezüsttel dolgozó mesterembert értették, akinek megkülönböztető vonása volt, hogy kizárólag kézimunkával és az egészen egyszerű szerszámok alkalmazásával nemesfém használati és dísztárgyakat állított elő, s ez utóbbiak esetében tehetségétől függően akár művészi színvonalat is elérhetett. Most a fejlődés következtében inkább a mesterember lép előtérbe. Úgy vélem, hogy ez a változás a nemesfémet feldolgozó mesterek általánosan használt elnevezésének a megváltozásában is tükröződik. Igen figyelemre méltó pl., hogy a XIX. század folyamán egyre ritkábban találkozunk az „ötvös" elnevezéssel, helyette az „aranyműves", „ezüstműves" kifejezés terjedt el. S mindazok, akikre ezt az elnevezést alkalmazzák, inkább csak iparosok, akik saját munkájukkal valószínűleg már egyre kevésbé vesznek részt a munkafolyamat előállító részében. A vázolt fejlődés és a mesterek specifikumának megváltozása persze egyáltalában nem jelentette azt, hogy készítményeik megszűntek szépek, esztétikusak lenni. „Csupán" arról van szó, hogy a művészi mivolt régi alapjai lassú változásnak indultak, és ennek következtében az ötvösök vagy újabb nevükön ezüstművesek, egyre inkább csak iparosokká válnak, illetve egyre inkább csak a míves voltuk domborodik ki. Amíg a gépi felhúzás a díszítmények lapos relief-jellegének terjedése irányában hatott, addig az egyre nagyobb tért hódító másik új módszer, a préselés, nem mondott ugyan ellent a kiemeltebb, a függőleges irányban is tagoltabb díszítéseknek, ellenben a díszítmények megmerevedését, sematizálódását segítette elő. A préselés ugyanis előre elkészített mintával, stancával történik, amelyeket a megfelelő minta bevésése után belenyomtak a nyersanyagot képviselő lemezbe; ezt a műveletet ismételték annyiszor, ahány azonos tárgyat vagy díszítést kívántak készíteni. Maga a préselés — hasonlóan az öntéshez — nem a korszak találmánya, de kiterjedt, géppel történő 7* 99