Weiner Mihályné szerk.: Az Iparművészeti Múzeum Évkönyvei 6. (Budapest, 1963)
IPARMŰVÉSZETI MÚZEUM - MUSÉE DES ARTS DÉCORATIFS - Zlinszkyné Sternegg Mária: Adalék a „piano carré" kialakulásának első állomásához
való közeli kapcsolataira. Hogy mégsem, illetőleg már nem klavikord, azt mechanikájának vizsgálata alapján döntjük el. A belső berendezés és mechanika (4. kép) A hangtőke jobboldalt van ráerősítve az erős fenéklapra, mellette rögtön a zöngelap, míg a szekrény hátoldalán a függesztőléc húzódik végig. Az első kettő fenyőfajta, az utóbbi keményfa, A tulajdonképpeni akusztikai berendezés így elsősorban a hangszer jobb negyedében helyezkedik el. A hangolószögek a hangtőkében beerősítve négy sorban állnak. A zöngelap hordozza a húrlábat, amely a német ,, Mensur" szerint a teljes húrozatot hordozó S alakban hajló faléc, ennek felső élébe vannak a szögek beleütve. A húrozat a hangtőke keményfa lécébe csavarható vas hangolószegektől a függesztőlécbe erősített szegecsekig húzódik balról jobbfelé táruló elrendezésben. A hátulsó rövidebb diszkant-húrok — szám szerint 60 — acélból, míg az elülső részen futó basszus húrok — 36 — rézből vannak. A húrozás kettős. A zöngelap a hangtőkére és a körbefutó bordázatra van enyvezve, fenyőfából való, átveszi a húrok rezgését és megnemesítve továbbadja a levegőnek. A zöngelap felülete kicsiny, a belső térnek csak mintegy ötödét borítja. A szekrény baloldalán a függesztőléc a hangtoke ellenlábasátképező keményfa állványra fekszik fel, amely egyúttal a klavikordoknál is szokásos, de itt csak csökevényes alakban meglevő rekesznek alját alkotja (a rekesz hátsó oldala nincs kiképezve). A billentyűzet a szekrény hosszanti oldalán helyezkedik el, annak bal oldalától kiinduló % rész szélességben. A billentyűk a játszófelületen egyenesek, a tizenhat jobb oldali törtvonalban, a többi töretlen egyenesben folytatódik a húrozás alatt is. A billentyűk mérlegpontjukon, két sorban elhelyezett fémszögekre akasztva fagerendán vannak átfektetve. A szekrény hátfalánál szabadon mozognak. Fenyőfából készültek, az egész hangok játszófelülete ébenfával, a félhangoké elefántcsonttal borított. Az egészhangok billentyűinek szélessége 2 cm, hosszúsága az elődeszkáig 9 cm, a félhangokig 3,5 cm. A játszórészt lezáró sima homlokfal kiemelhető keményfalap (új kiegészítés). A billentyűk (5. kép) húr alatti vége kb. % hosszúságban és 2/5 vastagságban lapolt. Ide vannak felerősítve bőralátéten kis csavarral a kb. 1 mm vastag diófalemezből készült törpe kalapácsok, melyeknek mind a húrhoz ütköző feje (csőre), mind az ütközőléccel érintkező vége puha bőrrel borított. A billentyű vége, amely a hangtompítót hivatott mozgásba hozni, posztóval bevont. A függésztőlécen volt eredetileg is elhelyezve a hangtompító szerkezet (a mostani új kiegészítés), míg a függesztőléc alsó lapja posztócsíkkal ellátva ütközőül szolgál. A zongora hangterjedelme 4 oktáv + 1 hang, E—f 3 . A mechanika működése (6. kép) A billentyű lenj^omásakor a kalapács a billentyűvel együtt emelkedik, míg a posztócsíknak nem ütközik. Az ütközés billenti át a kalapácsot a felerősítő csavar, mint csukló körül, hogy ütést gyakoroljon a húrra. Egyidejűleg a billentyű vége az ütközőléc furatain átdugott fadugó feltolásával megemeli a húrról a hangtompítót, lehetővé téve a húr rezgését. A billentyű elengedésekor a tompító visszaesése a húr rezgését megszünteti. Ez a szerkezet az ún. Prellmechanikának első megjelenési formája, amint Curt Sachs mondja: „Urform der Prellmechanik." Rosamond Harding teremti meg a „primitive Prellmechanik" — általunk is átvett — megnevezését. Ez a mechanika Európában a XVIII. század második felében jelentkezik.
