Dobrovits Aladár szerk.: Az Iparművészeti Múzeum Évkönyvei 3-4. (Budapest, 1959)
Kiss Ákos: A mozaikkészítés néhány kérdéséről
nyomait azonban még a III. sz. elején készült gondosabb kivitelű műveknél is megtaláljuk. A korai képemblémákat még teljesen egybe csiszolták. A szemcsék-tesserae alakjai gyakran eltérnek a szokásos négyzetestől, a szükségeshez képest háromszög, téglalap, esetleg egyéb szabálytalan formájúak. Ezek közül a téglalapalakú formák gyakorisága, vagy ritkasága a már érintett nagy stílusbeli változással függ össze. A korábban volt képemblémák rajzos, sőt festményszerű hatásait fonal, vagy gilisztaszerű — innen : vermiculatum — nyújtott elemekkel érték el. Ezeket a nyújtott tagokat a szemcsék téglalapalakú, némelykor egészen pálcika formái eredményezték. A balácai villa egyik mozaikpadlóján 17 a fácánjelenetes középmezőn még látjuk ezt a technikát, bár itt már előre haladt a középembléma és az azt körülvevő mező közötti kiviteli különbségek kiegyenlítődése. Ezen az emblémán a madarak tollazatainak ábrázolása kapcsán még utoljára, — a külön vermiculatura stílus elhalásának ideje ez — megjelennek az elhúzott, vonalas szemcserakási mód még valóban féregszerű nyúlványai. A hosszúkás, nyújtott vonalrendszereket téglalapalakú rózsaszínű vörhenyes márványkockák sorai adják. A főként színes mészkő, részben pedig bazalt anyagból álló padlózatnak értékes, emblémaszerű középmezőjénél használt fel a musivarius némi idegenből származó finomabb kőzetanyagot. Ugyanitt kevés zöld üvegpasztát is gyanítunk. A vermiculatum rendszer hosszú, ívelt vonalai adnak legmegfelelőbb betekintést a mozaikrakás módjába. Megfigyelhetjük azt a szándékot, amely a lendületes képvezetést úgy igyekezett biztosítani, hogy lehetőleg nagyobb felületet fogva, egy menettel, rendszerint egy-egy hosszabb vermiculatum ívvel indítja el a kirakást, ós a következő sorokat ehhez alakítja. Ezzel a módszerrel elkerülték a vonalak töréseit, elérték az egyes ábrázolatok biztos kezű, lendületes kivitelezését. Indítóvonalakul valamely domborúan ívelő figurális, vagy táji kontúrt választottak ki, így az emberi alakoknál a vállak, kar, hát megfelelő vonalát. Sokszor ellenoldalról is indítottak ilyen kezdéseket, a közbenső közömbösebb területeket pedig egyszerűen kitöltötték. Általában a közömbös részleteket, mint az antoniusi kor óta elterjedt egységes világos háttér részleteit, először néhány sor szemcsével körülrakták, majd a közbeeső nagyobb felületeket a mai kockaköves utcaburkolatokhoz hasonlóan több kisebb ív egymást keresztező sugaras rendszerével töltötték ki. Ez a rakásmód némelykor világosan előtűnik, így a ravennaiS. Vitale mozaikjainál, ahol a körülrakott, kontúrokat képező sorok szemcséi kissé kiállnak a felületből. A kis ívek eleven ritmikája némileg változatossá tette az egyszínű mezőket is. A mozaikmezők ilyen szempontú vizsgálatai a mintázatok, elsősorban a művészileg jelentősebb figurális részletek tekintetében lehetővé tették a mozaikrakás menetének elemzését, ez pedig néha ugyanazon művek egyes részleteinek elkülönüléseire derített fényt. Kitűnt, hogy nagyobb, összetettebb mintázatokat különböző mesterek készítettek el, bizonyára egyidejűleg. Amíg az egyszerűbb, főként a végtelen geometrikus mintázatokat helyben készíthették, bonyolultabb műveknél ez már nem volt lehetséges. Az egyes mesterek a nekik juttatott részeket negatív u. n. Setzkarton segítségével készítették el. A kivitelezni kívánt részleteknek előbb visszájáról való tükörképes: vázlatát rajzolták meg, erre rakták ki a képet, a szemcsék leendő felületei látható része alul volt a kartonra ráhelyezve, sőt ragasztva ; az így kirakott, részt visszafordítva helyezték be véglegesen a készülő egészbe. Ilyenkor az 17 A 31-cs helyiség, jelenleg a Bakonyi Múzeumban részben kiállított mozaikpadló.
