Dobrovits Aladár szerk.: Az Iparművészeti Múzeum Évkönyvei 2. (Budapest, 1955)

II. AZ IPARMŰVÉSZETI MÚZEUM KUTATÁSAIBÓL - Schubert Márta: A realizmus néhány kérdése az iparművészetben

a kapitalista társadalom művészetellenességéért a gépeket tette felelőssé. De míg amaz eklekticista, mechanikus módon ugyan, de megőrzött még valamit a klasszikus formákból, addig a gépesztétika szembefordult az eklekticizmussal is, de szembefordult minden klasszikus hagyománnyal is. Művészeti veszélye — sőt, romboló hatása — jóval nagyobb volt az előzőnél. Mellőzhetőnek és mellőzendőnek tartott minden valóban művészeti —• tartalmi-formai —- értékelési elvet és minden klasszikus mesterségbeli diszciplínát. Az pedig, hogy a ,,gépesztétika" tág kaput nyitott a művészeti felkészültség nélkülözhetőségének, magával hozta az iparművészet művészi színvonala oly mértékű zuhanását, hogy mai lebecsültsége jórészt még akkori állapotának, gyakorlatának általánosítása. Csupán két jellegzetesen polgári nézetet tettünk — s igen hézagosan — elemzés tárgyává. Látszólagos ellentmondásuk ellenére egyazon társadalmi gyakorlat egy-egy oldalát általánosítják, s magyarázatukat éppúgy megtaláljuk a tőkés társadalom valóságos prakszisában, mint hatásukat e társadalom iparművészetének kisiklott gyakorlatára. Ellentétesnek látszó voltuk ellenére közös vonásuk, hogy mind az egyik, mind a másik : a készítésmódot tekinti lényegesnek, azért, hogy ily módon elhanyagolódjék — és el is hanyagolódott — az eszmei, tartalmi oldal, s vele a készítésmód kedvéért az iparművészet művészet-volta. Ma mindazok a nézetek, amelyek így vagy úgy e korábbiakra épülnek, azt jelentik, hogy megnehezítik a szocialista felépítményhez tartozó — az adott alapot aktívan, a művészet eszközeivel tükröző, segítő, védő iparművészeti gyakorlat kialakulását. E nézeteknek is —• mint a „kézimunka" elméletének — voltak és vannak szubjektíve jószándékú képviselői. A kézimunka-elméletben az volt a szemernyi reális mag, hogy a kapitalizmus előtti iparművészetben nem volt akadálya annak, hogy az önálló mester törekedhessen egy történetileg adott „szép" megvalósítására ; ha művész volt, erre készttette alkotó volta, de a nem-művész mestert is készttette erre az egyéni termelők egymás közti versenyre. Ezt a felismerést fejetetejére állítva a romantikus antikapitalizmus iparművészeti képviselői haladás-ellenes gyakorlattá változtatták. — A gépesztétika jó szándékú képviselői azt a reális magot látták — és látják — helytelenül, hogy a korszerű és termelékeny gép is lehet művészi tartalmú és formájú tárgy készítési eszköze ; eszköze, de nem formateremtője. Mert a formateremtő : a korszerű szépre törekvő, immár szabadon alkotó ember, s a korszerű szép forrása az immár szabad — s nem sivár, nem elgépesített — emberi élet. így jogosan tehetjük fel a kérdést : érvényesek lehetnek-e új társadalmunk viszonyai közt e nézetek? Elősegíthetik-e olyan iparművészet kialakulását, amely — akár egyedi darabról van szó, akár gépi szériáról — hiszen mindkettőre szükségünk van — a mi társadalmunk központi alakjának, a dolgozó embernek sokoldalú, anyagi és eszmei szükségleteit nemcsak kielégíteni, hanem a szükségletek kielégítésén keresztül nevelni is képes. Nevelni —- formálni, saját méltóságának tudatára, s rányitni szemét mindarra a szépre, amit az élet és a művészet adni képes. Az iparművészet számára ezt jelenti a szocializmus gazdasági alaptörvénye : „az anyagi és kulturális szükségletek maximális kielégítése".

11 Végül ebben az összefüggésben a tervező művész kérdését kell érintenünk. A tervezés —• mint az iparművészeti tárgy történetileg adott szépségének formálója — a kapitalizmus kialakulásával válik specializált tevékenységgé. A renaissance tervezői között olyan neveket ismerünk, mint Michelangelo, Raffael, Dürer, Holbein — hogy csak a legkiemelkedőbbek közül említsünk néhányat. 11 Uo. 913. old.