Dobrovits Aladár szerk.: Az Iparművészeti Múzeum Évkönyvei 2. (Budapest, 1955)

II. AZ IPARMŰVÉSZETI MÚZEUM KUTATÁSAIBÓL - Schubert Márta: A realizmus néhány kérdése az iparművészetben

E kor tervezési gyakorlata abban a sajátos helyzetben fejlődik ki, amikor a kereskedelmi tőke még főleg a készen talált termelőerőket használja fel és vonja hatósugarába, s az itt-ott megjelenő manufaktúrái is többnyire kooperatív műhelyek még. De a megerősödő polgárság és objektíve az egész társadalom érdekei olyan hatalmas erejű szembefordulást követelnek a feudalizmussal, az élet középkori formáival és eszméivel, hogy az ezeket az érdekeket kifejező és segítő művészet újonnan kiharcolt, hatalmas realista eredményei lerakják az új kor egész művészeti fejlődésének fundamentumát. Ezeket az új — ma is nélkülözhetetlen — művészeti vívmányokat a még középkoriasan dolgozó kézműves-mester nem tudja többé úgy átfogni, ahogyan tudhata a középkor naiv (realizmusában is naiv) ábrázolási gyakorlatát. A születő új társadalom legtudatosabb és legműveltebb képviselői ezért veszik igénybe környezetük korszerűen művészi megalkotásához a kor legnagyobb művészeit ; a renaissance a tervezőt művész-voltáért vonja be az iparművészeti alkotás folyamatába. így ez a kor teremti meg a termelésben közvetlenül részt nem vevő tervezőművésznek — mintegy az iparművészeti alkotó folyamat ideológusának —• új típusát. (Az előbb elmondottakkal kapcsolatban nem érdektelen megjegyeznünk, hogy az új művészeti formákat, ettől az időtől kezdve közvetítik a kézműves-mesterek és amatőrök felé — a nyomtatás új lehetőségét megragadva — a mustrakönyvek, az ábrázolás módszertanát és új vívmányait pedig a ,,Trattato"-k.) A tervezőnek ezt a szerepét a kifejlődő kapitalizmus egyre inkább megváltoztatta. A gyári tervező, a tőkétől teljesen függő szellemi bérmunkás lett, s egyre inkább — immár negatív értelemben — a tőke érdekeinek művészeti megfogalmazója. S a „gépesztétika", illetve a mögötte rejlő valóságos gyakorlat és program a művészeti felkészültség szükségességétől is, a művészeti szándék törekvésétől is megfosztotta ezt a tevékenységet. Az önállóan dolgozó tervezőnek pedig azok ízlését kell kiszolgálnia, akiktől gazdaságilag függött : a vagyonos polgárságét. Láttuk korábban, hogy művészeti eredmények születésének ez az ízlés és igény általában nem lehetett ösztönzője. Azok a művészek, akik kivételek, annál inkább tiszteletre méltóak. Az iparművészet szocialista művészet voltának legfontosabb alakja ma teljes — művészeti és technikai —• felkészültségű alkotó tervező. Arról, hogy az iparművészet számára miért nélkülözhetetlen a magas színvonalú, korszerű művészeti felkészültség, korábban szóltunk. Az eszmei-művészeti tartalom specifikusan iparművészeti realizálásához, kifejezéséhez szükség van persze a technikai ismeretekre is — de, s ez a döntő különbség, nem öncélként és nem az „esztétikum" lényegeként, hanem a tartalom maradéktalan kifejezésének, a iartalomszülle művészi forma megalkotásának specifikus eszközeként. S ilyen értelemben szüksége van a valóságos életből immár eltűnt, de az iparművészetben hagyományosan élő készítési eszközök ismeretére az egyedi darabokat alkotó művésznek — s szüksége van a gyári termékek szépségét megtervező művésznek mindazokra az ismeretekre, amelyek alkotása megvalósulásának szempontjából lényegesek. Alkotói módszer, felkészültség és tudatosság szempontjából nincs — nem is lehet — különbség az egyedi művek alkotója és a gyári tervezőművész között. Hiszen utóbbi is mindig konkrét „egyest" alkot ; a terv, a prototípus önmagában : egyedi mű terve, egyedi alkotás, a művészi alkotó folyamat önálló igényű eredménye. Az, hogy a tervezőművész terve megalkotása egész folyamán szem előtt tartja a végleges anyagi realizálás sajátos lehetőségeit is, alkotásának gyakorlati oldalát is : semmiben sem csökkenti tudatos alkotó munkájának művészeti jellegét, sőt, bizonyos értelemben fokozott művészi tudatosságot, fokozott művészi fegyel-