Dobrovits Aladár szerk.: Az Iparművészeti Múzeum Évkönyvei 2. (Budapest, 1955)

Dobrovits Aladár: Az Iparművészeti Múzeum és társintézményei a felszabadulás óta

8. Részlet az „Űjabbkori órásművesség" c. kiállításból. Középen a zenélő secrétaire (1953) Végezetül a Múzeum gyűjteménygyarapítási tevékenységéről szólok. Múzeumunk gyűjtési tevékenységében ma a korábban, különösen a művészeti múzeumoknak a közelebbi múltban követett gyakorlatától eltért. Míg a múlt század utolsó évtizedeiben a különböző művészeti megnyilvánulások terén a teljesség elérése felé törekedtek, a századforduló után, de különösen a két világháború közötti korszakban a chef-d'ceuvre-gyűjtés szempontjai kerültek előtérbe, súlyosbítva ezt a korlátozást a chef-d'oeuvre-nek a kor sajátos szemlélete alapján való megítélésével, a múzeum egyes szakembereinek egyéni érdeklődésével, továbbá az erősen korlátozott anyagi lehetőségekkel. Múzeumunk mai gyűjtési politikája evvel a gyakorlattal szakított. Evvel kapcsolatban rá kell viszont arra is mutatnunk, hogy Múzeumunkkal szemben a közelmúltban nem egyszer felmerült, a Múzeumon belülről is, de még inkább kívülről, sőt a Múzeum fölöttes hatóságaitól is az a követelmény, hogy a Múzeum váljék ipartörténeti múzeummá. Mi akkor mindannyiszor leszögeztük, hogy bármennyire fontosnak is tartjuk az ipartörténeti, vagy politechnikai múzeum létesítését, annak létrejöttéig vállaltuk is, még áldozatok árán is, inkább ipartörténeti jellegű tárgyi emlékek megszerzését, illetve megmentését, múzeumunk művészeti múzeum és az is kíván maradni. Ipartörténeti Múzeummá fejlődni nem kíván és ehhez a feltételei is hiányoznak. Múzeumunk gyüjteménygyarapítási célkitűzései ma kétségtelenül bizonyos kettősséget mutatnak. Múzeumunk egyfelől meg kell hogy szerezze és őrizze, ami a magyar, vagy európai iparművészet, a művességek múltjából vagy jelenéből