Dobrovits Aladár szerk.: Az Iparművészeti Múzeum Évkönyvei 1. (Budapest, 1954)

Weiner Mihályné: Beliczay Imre, bábsütőforma-faragó mester

Belicxay Imre bábsütőforma-faragó mester Weiner Mihályné Beliczay Imre díszítő művészetünknek azok közé a szerény kis építői közé tartozik, akiknek tömegei századokon át csendben munkálkodtak népi és nemzeti díszítőkultúránk alapjainak megteremtésén. Sokáig senki nem kutatta azoknak a kis faragóknak, szövőknek, fazekasoknak a nevét és sorsát, akik a használati tárgyra irányuló szükségletet kielégítve, ismeretlenül és szerényen hozták néha létre a kompozíció és az ornamentika remekeit, nem is tudva, hogy mit tettek kultúránkért, akiknek munkássága annak a közösségnek ízlését fejezi ki, amelyből valók voltak. így életük műve, mint személytelen „népi művészet" él tudatunkban és tiszteletünkben. Pedig falusi, városi kis mesterek között gyakori volt a fejlődőképes művészi tehetség, aki lehetőségei szerint sokat tudott adni a társadalomnak. Ha a művész történetesen paraszt volt és ha megmaradt a paraszti életformában, szűk környezetében kialakult formanyelv szellemében alkotott, ha azonban mesterséget tanult, vagy városi lakos volt, alkalma volt fejlettebb területek új eszméit, új formáit megismerni. Termékének, a mindenütt kelendő használati tárgynak cseréje megismertette vele legalábbis a szomszédos népek díszítő kultúráját. Ezekből is merített, saját ízlése szerint is tervezett és módosított, mikor azt a sajátos formakincset építette, melynek általános nemzeti jellege mögött azonban hiba volna meg nem látni a kiemelkedő, újat alkotó egyént. A vásárra kerülő s ezért mindig a legaktuálisabb érdeklődést kielégítő mézeskalácsforma-faragás sok népi tehetség kifejlődésének volt az alapja. A XVII—XVIII. századi felvidéki, erdélyi, debreceni, soproni nagy művészi faragóközpontok mellett nem feledhezhetünk meg kisebb jelentőségű mesterekről; a marcali-i Szép Andrásról (szül. 1798), a keszthelyi Zitterbarth Leanderről (szül. 1815), a győri Zechmeister Pálról (szül. 1770 körül), a pesti Beliczay Imréről (szül. 1806), a békési Szikszay Sándorról (szül. 1884), akik ebben a sajátos művészeti ágban keresték a nép kedvét, tanították és tanultak tőle. Az említett mesterek valamennyien a magyarországi ütőfafaragás második, XIX. század eleji nagy felvirágzásának alakjai voltak, kiknek működésére — nagyszerű XVII—XVHI. századi elődeikkel szemben •—• a helyi és egyéni jellegzetességek irányában való fejlődés, a világi, polgári témák keresése, a nép érdeklődésének egyre fokozódó kielégítése jellemző. Munkásságuk Magyarországon régi értékes hagyományokra támaszkodhatott. Faragott mézeskalácsforma első említései irodalmunkban ugyan 6 . Iparművészeti Évkönyv. — 9997 81