Dobrovits Aladár szerk.: Az Iparművészeti Múzeum Évkönyvei 1. (Budapest, 1954)
Major Gyula: A japán fametszetművészet kialakulása és a Torii-iskola
nem lehetett városi lakos, a paraszt nem hagyhatta el a földet és nem adhatott szállást idegennek (1586). Míg az előző korszakokban, különösen a sengoku-korszakban könnyű volt az osztálykeverődés, Hideyoshi újra visszaállította az osztályok szigorú korlátait. Ezek és hasonló intézkedések szellemét a Tokugawa-korszak shogun j ai mindvégig görcsös merevséggel ápolták, és minden erejükkel védték őket. Sőt újabb és újabb szigorú törvényeket hoztak. Ily envolt időként a köznépre vonatkozó közlekedési tilalom megszigorítása, az érintkezés megtiltása más faluk vagy tartományok lakóival. A Tokugawa-korszakban a vidéki feudális urak a shoguni hatalom árnyékában és annak ellenőrzése alatt gyakorolták a feudális törvények által biztosított jogaikat. A dajmjó szigorúan ellenőrizte alattvalóinak minden lépését, korlátlanul beavatkozott alattvalói életébe, akik csak az ő engedélyével nősülhettek, adoptálhattak, távozhattak lakhelyükről. Természetesen ez a rendszer a bizalmatlanságon nyugodott, de a tökéletesen kiépített rendőrség és a besúgóknak a nagy száma, továbbá a büntetések kegyetlen nemei hatásos eszközök voltak arra, hogy ez a feudális rendszer bizonyos időközönkénti kisebb liberális engedményekkel fenn tudta magát tartani a mult század második feléig. A rendszer fennmaradásának legbiztosabb segítőeszköze volt az a hermetikus elzárkózottság is, amellyel Japán elszigetelte magát a külvilágtól. Ezt a légmentes elzárkozottságot szolgálta a kereszténység felszámolása is, mert a feudális vezető réteg a jezsuiták munkájában politikai veszélyt látott. Japán az elzárkózás után látszólag tovább élte a maga tökéletesen kiépített feudális életét, ahol a legszigorúbb törvények védték a feudális intézményeket, ahol minden jog az uralkodó osztály, a dajmjók és szamurájok kezében volt, míg a köznép (heimin), a parasztok, a kézművesek és a kereskedők élete azonos körülmények között folyt tovább, mint az európai jobbágyságé a középkor vége felé. A Tokugawa-korszak kezdetén, az esetleges lázongásra annyira hajlamos japán feudális főurak megfékezése érdekében, a shogun szigorúan elrendelte, hogy minden egyes feudális főúr kétévenként egy évet a shogun székhelyén tartózkodjék, és csak a második évben lakhat székhelyén, de ez idő alatt is közvetlen családja és annak szűkebb udvartartása Yedoban köteles tartózkodni. Ez alól a szigorú rendelkezés alol csak a legtávolabb lakó dajmjók voltak felmentve, de nekik is minden harmadik évet Yedoban kellett tölteni. A feudális főurak egész kíséretükkel, szamurájaikkal és szolgáikkal, egész udvartartásukkal 18 vonultak fel Yedoba. Ekkor épültek ki Japán tökéletes útjai (a Tokaidö, a Hokkaido stb.). A kíséret száma a feudális főúr rangját és vagyoni helyzetét mindig hűen tükrözte. Voltak dajmjók, akik 2—3000 főnyi kísérettel vonultak Yedoba, de akadtak tízezer főnyi kísérettel felvonuló dajmjók is. Ez a rendkívül nagy és szünet nélkül tartó felvonulási forgalom a shogunátus székhelyére Yedoba, érdekes és gyors átalakulást eredményezett magában a város fejlődésében és a lakosság összetételében. A XVI. század közepén még teljesen jelentéktelen kis halászvároskából, Yedoból a fenti rendelkezés következtében egy-két évtized alatt nemcsak Japán, hanem az akkori világ legnagyobb városa lett. Lakóinak a száma 18 L. Volker: Ukiyoe: Quartet, 1941. 5 Iparművészeti Évkönyv. — 9997. 65
