Dobrovits Aladár szerk.: Az Iparművészeti Múzeum Évkönyvei 1. (Budapest, 1954)

Felvinczi Takáts Zoltán: Jegyzetek japáni buddhista képekhez és szobrokhoz. Fujiwara- és Kamakura-korszak

gon, részben a jódó felekezet művészetének emlékei. Minthogy mind a két felekezet a Mahayana-buddhizmushcz tartozik, közös vonás bennük, a Hinayana-buddhizmussal szemben — mely az önmegváltás tana — az istenségek tisztelete, kikhez a halandó ember segítségért fordul. A szűkebb ösvénynek nevezett önmegváltás hitével szemben tehát a szélesebb ösvény (Mahayana) nagy pantheont fejlesztett ki. Tanai, telve spekulációs elemekkel, végeredményben a lamaizmushoz vezettek. Ennek egyik megelőző foka a Japánban*-ma is nagyon népszerű misztikus ezoterikus Shingon. Vele szemben a jódó legfőképpen Amida Dhyani-Buddhának tiszteletét fejlesztette ki, akitől örök országába, a nyugati paradicsomba (sukhawati) jutást szintén igen sokan várják ma is Kínában és Japánban. Itt is meg kell jegyeznünk, hogy e két nagy felekezet művészetébe is Vay Péter igyekezett bevezetni először a magyar közönséget. A buddhista művészet pedig nemcsak azt hirdeti, hogy Nagy-Ázsia legkeletén volt egy vallásbölcseleti alapon kifejlesztett, s amint látni fogjuk, kozmikus jellegű, amellett pedig egy mélyreható természetábrázoló törekvés, hanem azt is jelenti, hogy egy mélységében és átható erejében mondhatni felfoghatatlan értelmi és érzelmi cserefolyamat, amelynek alapértéke évezredeken át ugyanaz maradt, bár formái korszakonként változtak. Ennek a folyamatnak legmélyebbre ható tényezője a buddhizmus volt. A buddhizmus művészete jelenti tehát azt a valósággal kémiai vegyülethez hasonlítható egységet, amelyben India legmélyebb gondolatai és az iráni hellenizmus, a Távol-Kelet formaérzésével szétválaszthatatlanul összeolvadt. Kimondhatatlanul fájlaljuk, hogy ami a 11. és 12. század Fujiwara képírásából hozzánk jutott, az már annakidején is megviselt állapotban volt, most pedig siralmas rom. Régi tündöklő kvalitásából csak kis törmelékek maradtak ránk. Az áhítatot keltő képek (kakemonók) egykori ragyogását csak nagy képzelőerővel tudjuk magunk elé varázsolni. Legrégibb buddhista festményünk az ezoterikus shingon-felekezet művészetének emléke. (17. kép). Ez a kakemonó (méretei 88,5 X 35 cm), amint a hátlapjára legfölül felragasztott, nagy részben elmosódott felíráson is olvashatjuk, a „tizenhárom Buddhát

1

' ábrázolja. A shingon-szerzetesek halálakor szolgáltatott szertartás alkalmával szokták volt kifüggeszteni az ilyen képeket. Szóval szertartási kellék volt a festmény és minden valószínűség szerint a szerzetesek egyike festette, kik közül sokan folytattak művészi tevékenységet. A kép legtetején a szokásos díszes mennyezet látható; alatta egyedül Kokuzo, kinek képe alatt hármasával négy sorban helyezkednek el: Amida, x\shuku, Dainichi, Seishi, Kwannon, Yakushi, Fugen, Jizo, Miroku, Monju, Shakya, Fudo.

4 A Shingon-hit szerint ugyanis az első hét napon át Fudó — Vairochana-Buddha negatív formája — gondoskodik az elhalt ember lelkéről, a második héten át Shakya Muni, a harmadikon Monju, a negyediken Fugen, az ötödiken Jizó, a hatodikon Miroku, a hetediken Yakushi, további száz napon át Kwannon, egy évig Seishi, a harmadik évben Amida, két évig Ashuku, tizenhárom évig Dainichi Nyoraí és harminchárom évig Kokuzo.

4 4 Az ábrázolt istenségek nevei a nálunk annakidején rendelkezésre állott könyvtári és ikonográfiái anyag segítségével nem voltak hiánytalanul megállapíthatók. Kérésemre Horváth Tibor kartársam volt szíves legutóbbi párizsi tartózkodása alkalmával a kérdést véglegesen tisztázni.