Dobrovits Aladár szerk.: Az Iparművészeti Múzeum Évkönyvei 1. (Budapest, 1954)
Felvinczi Takáts Zoltán: Jegyzetek japáni buddhista képekhez és szobrokhoz. Fujiwara- és Kamakura-korszak
mány azért hozott, hogy Kelet-Ázsia művészete beköszöntsön a mi múzeumunkba, a legszigorúbb számítás szerint is megállapíthatjuk, hogy már a tucatnyi legrégibb buddhista műtárgy is sokkal többet jelentett annál, amire akkori kormányférfiáink az egész gyűjteményt értékelték. Ismétlem: nem volt tudós és nem volt a részletmunka embere. De szerzeményeivel meg tudott győzni arról, hogy a Távol-Keleten nem a bric-à-brac, a bibelot és nem a fametszet, hanem a legmélyebb természetbölcseletet tükröző festészet, valamint az indiai forrásból merítő Buddhaábrázolás a vezető művészet. Különösen ez utóbbit példázó darabok segítségével elsőnek mutatott rá nálunk arra, hogy a Távol-Kelet a mi régibb középkorunknak megfelelő időben jutott legközelebb az abszolútum és az egyetemesség fogalmához méltó művészi formákhoz. Abból a nemzedékből való volt ő is, amelyet Japán még sokkal jobban foglalkoztatott, mint Kína, bár tökéletesen tisztában volt Kína vitathatatlan művészeti fölényével. Gyűjteményének túlnyomó része japáni tárgy lett, ezek között is legtöbb a fametszet és a japáni kardhoz tartozó fémművesalkotás. Számszerint a festmények csak ezek után következnek. Még kevesebb szobrot hozott magával. De ezek közt a festmények és szobrok közt találjuk a Vay Péter-féle gyűjtemény legjelentősebb darabjait, köztük olyanokat is, amelyeknek nagy élményeket köszönhetünk. Egy Vay által is méltán chef d'oeuvre-nek nevezett Fujiwara-kori (XI—XII. századi) Buddha-szobor (14. kép) egyike azoknak az alkotásoknak, amelyek engem legjobban vonzottak, de egyben legtöbb tépelődést és gondot is okoztak nekem. A lakkhuzatos fafaragvány nagyon sokat szenvedett, míg végül Budapestre került. Shaky amuni (a történelmi ManushiBuddha) dhyanasanában (meditáló ülésben) ülő alakjának jobb alsókarja és bal kezefeje újabb kiegészítés. Az elképzelhető eredeti mudrákból (jelképes kézmozdulatokból) ítélve lehet, hogy a szobor a jövendő Buddhát, Maitreiya — japáni nyelven Miroku — bodhisattwát ábrázolja. A lótusztrónus és fedőlapja, valamint a szabályos kört leíró gloriola, melyekkel együtt hozta a szobrot Vay Péter, mind későbbi járulékok. Az eredeti lakkburkolat sok helyt lehullott. Ami pedig az összbenyomásnak legtöbbet árt, a koromlerakódás befeketítette az alakot. Az pedig gyönyörűen ragyoghatott az aranytól, amint több helyen láthatjuk, ahol a koromréteg lepattogzott. Mindezeknek a károknak ellenére különös élvezetet nyújt a mű, ha elemzésébe bocsátkozunk. Annak eredményeként pedig megállapíthatjuk, hogy Vay Péternek ez a szerzeménye a Jochó-típushoz tartozik és valóban még a Fujiwara-korszak emléke. Jochó mestermüve Ujiban, a méltán csodált Amida-Buddha, Japán száma ra véglegesen megformálta a „Megvilágosodott" alakját, de követőinek formaérzéke természetesen minden alkotásukban a művész egyénisége szerint is érvényesült. A mi Buddha-szobrunk alkotója lelkiismeretesen követte a mester aranyszabályait. Keveset mondunk azzal, hogy arányaihoz hűségesen ragaszkodott. A Buddha fejetetejébol kiemelkedő ushnisha mérete, az arc domborúsága, a redőzet elrendezése és formai értéke, a kisebb méret által megengedett részletekig, mind a Byodo-In ragyogó központi remekművének visszhangja. Kitűnően érzékelteti a kor művészeti diktátorainak kifinomodott alapérzését a formák szelid hullámzásának összhangja, az egymásra fekvő ruharedők minimális plasztikája. Ajánlatos a
