Dobrovits Aladár szerk.: Az Iparművészeti Múzeum Évkönyvei 1. (Budapest, 1954)

Felvinczi Takáts Zoltán: Jegyzetek japáni buddhista képekhez és szobrokhoz. Fujiwara- és Kamakura-korszak

Egyebet nem is tudtam volna, mert semmi előtanulmányom sem volt hozzá. Amit gyűjteményéről az első években írtam, ma megtagadom. A Vay-féle anyag egészéről azért mégis kialakult az a véleményem, amit végérvényesen fenn kell tartanom, és ami fedi Laurence Binyon következő sorait: „The limitations of Eastern tradition keep its art pure and make even the productions of insignificant artists a pleasure to look upon." Nemcsak azért idézem itt a sokat olvasott angol szerzőt, mert költői érzéstől áthatott és mesteri szépprózában megírt ,,

Painting in the Ear East" című könyvét éppen akkor olvastuk nagy gyönyörűséggel, mikor Vay Péter mellett dolgoztam, hanem azért is, mert végeredményben nemcsak Vay volt dilettáns, hanem Binyon is, de természetesen a legértékesebb, leghasznosabb fajtából való. A Hopp Ferenc Múzeum, mely egy szerencsétlen rövid időszakot kivéve (1945—46-ban), 1919-től 1948-ig volt vezetésem alatt, a két világháború közt a legkedvezőtlenebb helyzettel, mondhatni a sors ellen küzdve fejlődött. Múzeumi igazgatói működésem alatt sohasem volt annyi nyugalmam, hogy a Vay szerinti „brutto munkán" túljuthattam volna. Ez az egyik fő oka annak, hogy igazában csak most fogok régi adósságom törlesztéséhez. Több mint négy évtized alatt csak szórványosan tudtam közölni a gyűjtemény egyes darabjait, mert a Hopp Múzeum kiépítésével járó munka nagyon különböző irányokban lekötött. Szemrehányást is teszek magamnak azért, hogy e sorokat nem közöltem még Vay Péter életében. Némi mentségemre szolgáljon, hogy ami az utóbbi évtizedekben történt, a magam hányattatásairól nem is szólva, az elmélyedő munkához való nyugodt életet nem biztosította. Vay Péter különben tudta, hogy gyűjteményének mi a jelentősége és mik a gyengéi. Akiyama Teruwo, a tokiói császári múzeum volt kurátora, a húszas évek végén megfordult Budapesten, meglátogatta a Hopp Ferenc Múzeumot, és végignézte az 1919-ben ide áthelyezett Vay-féle szerzeményeket is. Véleményét abban foglalta össze, hogy a tulajdonunkban levő képek a maguk egészében megnyerőbbek, mint a British Museumban őrzött festmények, mert bár túlnyomó részben kisebb mesterek művei, eredetiek, és nem nagy művészek nyomán készült másolatok, nem hamisítványok. Vay Péter is úgy gondolkozott, hogy a rendelkezésére álló összeget, ami legfeljebb néhány súlyosabb érték megszerzésére lett volna elég, inkább fordítja kisebb igényű jellemző darabok megvásárlására azért, hogy ne elszigetelt példányokat, hanem fejlődéstörténelmet illusztráló gyűjteményt bocsáthasson a magyar közönség rendelkezésére, ami az ő művészetpedagógiai szándékának is megfelelt. Nincs tudomásom róla, hogy Vay Péter előtt lett volna műbarát Budapesten, aki törődött volna azzal, hogy a távolkeleti műtárgyak között esetleg korkülönbségeket is lehet megállapítani. A Távol-Kelet buddhista művészetére se volt komoly gondjuk a műbarátoknak, arra meg éppen nem, hogy különböző, egymástól megkülönböztethető Buddha-típusok léteznek. Ezek nálunk Vay Péter szerzeményei alapján tűntek ki először. Tagadhatatlan, hogy a kormegállapítás sok gyakorlatot, nagy körültekintést és sokszor időt és energiát emésztő kutatást igénylő munkájához Vay Péter sohasem vette magának a fáradságot. Ennek ellenében ritka áttekintése volt az egész világ művészetének legkülönbözőbb területein. Érzéke minden irányban fejlett volt, ha pedig az áldozatot nézzük, amit az akkori kor-