Dobrovits Aladár szerk.: Az Iparművészeti Múzeum Évkönyvei 1. (Budapest, 1954)

Dömötör László: Ötvöstárgyak restaurálási elvei és problémái

ki. A nyak hólyagos és gerezdes, tagozott petémmel, rajta sarok körül felnyíló koronaidomú hólyagos és két sor pártázattál díszített fedő, rajta az előbbinél kisebb átmérőjű címeres ezüstlap, ágaskodó griff, aranygyapjas rendjellel. (Magyar XV. század.) Az eddig ismertetett tárgyaktól eltérően a kulacsot igen súlyos sérülései miatt forrasztásai mentén kb. 800 fokos hőkezeléssel szét kellett választani. Csak ezután lehetett torzulásait kiegyengetni. A kiegészítések vékonyan lemezzel, belül látható lépcsőzetes megoldással készültek. A tárgy plasztikai helyreállításánál többször kellett lágyító tüzesítést alkalmazni, és először szétválasztani, majd összeforrasztani. Ennek következtében az eredeti felület bemattult, aranyozása nagymérékben megsemmisült. Tehát helyenként az eredeti aranyozást meghagyva és megjelölve a kutatás számára, a testet újra kellett aranyozni és fényesíteni. * * Az ötvösnek tisztában kell lennie az összes fémmegmunkálási technikával (régi és új), fémtechnológiával. Éppen ezért nemcsak nemesfémekkel, hanem egyéb/ pl. réz-, bronz-, ón-, ólom-, vastárgyak tisztítási, konzerválási és restaurálási problémáival is kell foglalkoznia. E tárgyak eddigi tisztítási, illetve oxidmentesítési és konzerválási eljárásai nem elég korszerűek, és kutatásaink súlypontjának kell kitűznünk ezek alapos, korszerű kikísérletezését és fejlesztését. Egyelőre a vas és az ón okozza a legnagyobb problémát. Jelenleg csak a vasoxid oldásánál tudunk új eredményeket felmutatni. A konzerválást még a régi elvek szerint végezzük. A vastárgyakat a rátapadt földtől és vízben oldódó anyagoktól vízben való áztatással kell megszabadítani. Ezután a tárgyat olyan szempontból kell megvizsgálni, hogy vájjon maradt-e az oxidréteg alatt vasmag, vagy pedig az egész tárgy vasoxiddá változott. Az első esetben eredményeket értünk el. Meg kell említenünk, hogy szerintünk az eddig alkalmazott eljárások elavultak. Sem a lúgos áztatás, sem a mechanikus tisztítás (tüzesités, oxidpattintás, kaparás és kefélés) nem hozza meg a kívánt eredményt. Ellentétben az eddigi savellenes elvekkel — melyek a kémiai ismeretek teljes hiányát mutatják, holott ezek nélkül restaurátor teljes értékű munkát nem végezhet — egy savas eljárást dolgoztunk ki. A megoldáshoz egy nehéz feladat hozott közelebb. Restaurálásra került egy vastag oxidréteggel borított, arannyal tausírozott kard. A tusírozás alig látszott, és a rozsda sok helyen felemelte az aranyréteget. Ez a tárgyat úgy, hogy a tausírozás megmaradjon, az eddig ismert eljárásokkal- nem lehetett volna megmenteni. Az előzőleg végzett kísérletek alapján itt alkalmaztuk először a tömény kénsavas eljárást. Az eljárás lényege a következő: a tömény kénsav a vasat passzívvá teszi, tehát nem oldja, ellenben az oxidot igen. Ezután az oxid teljes tömege, még az arany alatt is, oldatba megy, és ez az oldat forró és hideg váltakozású, enyhe áramlású vízben, közömbösítő anyag hozzáadásával eltávolítható. A kísérlet teljes eredményt adott. A tausírozás a helyén maradt, a lebegő aranylemezkéket levegőtől elzáró parafinréteg rögzíti. A fentiek alapján leszögezhető, hogy a sikeres és a tudomány haladó szempontjainak megfelelő restaurálás igen sok körültekintést, kémiai és fizikai ismeretet, alkotó művészi képességet és gyakorlatot, azonfelül a restaurátorok és művészettörténészek szoros együttműködését teszi szükségessé. Ezen komponensek nélkül teljes értékű restaurálás el sem képzelhető. 12. Iparművészeti Évkönyv. _ 9997 177