Tarsoly. Vezérlő kalauz, különféle traktátumok. 2. (Budapest, 1985-86)

HADTÖRTÉNELEM - Kétszázhetven éves törvény az állandó hadseregről

KÉTSZÁZHETVEN ÉVES TÖRVÉNY AZ ÁLLANDÓ HADSEREGRŐL A XVII-XVIII. század a tőkés termelés kibontakozásának és a polgári forradalom megérlelődésének az időszaka Európában. A feudális uralkodó osztályok elsődleges céN ja hatalmuk további fenntartása volt. E célkitűzés jegyében jött létre a kor jellegzetes államformája, az abszolút monarchia. Az abszolutista feudális államok létének biztosítására az uralkodók nagy létszámú, állandó hadseregeket hoztak létre. A harmincéves háború 1648-as befejezésétől a Nagy Francia Forradalom 1789-es kirobbanásáig az európai hadügy az állandó hadseregek intézményén nyugodott. A Habsburg-birodalom hadvezetése kezdetben nem számolt magyar részvétellel az állandó hadseregben. A Magyar Királyság területéről háború esetén továbbra is a középkorból átörökített nemesi felkelést és a bizonyos jobbágytelek utáni katonaállításból eredő portális katonaságot vette igénybe. Önálló magyar államiság híján önálló magyar hadügy és hadsereg ugyan nem volt, ám a történelmi különállóság jegyében a császárikirályi haderő mégis rendelkezett külön magyar seregekkel. A vármegyei szervezésű lovassvadronok és gyalogzászlóaljak ezreddé formálására a bécsi hadvezetés, az állandó hadsereg mintája alapján, az első lépéseket a XVII. század végi háborúkban tette meg. A császári-királyi állandó hadseregben 1688-ban jelent meg az első huszár-, 1698-ban pedig az első hajdúezred. A Rákóczi-szabadságharc kitörésének idejére, 1703-ra, a huszárezredek száma 8-ra, a hajdúezredeké pedig 4-re nőtt. Ugyanebben az időben jelentek meg az első idegenbeli magyar kötelékek is, főleg a Habsburg birodalommal ellenséges viszonyban állt birodalmak haderejében. A Rákóczi-szabadságharc idején a szökés tömegessé vált, így hamarosan 3 hajdú- és 3 huszárezredet kellett feloszlatni. Csak a szabadságküzdelem hanyatló szakaszában sikerült újabb 2 huszárezred felállítása. Magyarország hadügyének a Habsburg-birodalom egészében korábban felállított állandó hadsereghez való igazítása a kuruc harcok következtében elnapolódott, és végül az 1712/15-ös országgyűlés feladatává vált. Már a Rákóczi-szabadságharcnak véget vető szatmári béke is a korábbi függetlenségi párti és Habsburg-irányzatú magyar politikusoknak az uralkodó osztályok aktuális érdekein alapuló kompromisszumos egyeztetését jelentette. Következésképpen számos kérdést felemás módon oldott meg. Ez történt ezen az országgyűlésen is. A bécsi udvar által újólag elismert magyar különállóság jegyében nem került sor a korábbi magyar katonaállítási mód felszámolására, ugyanakkor, a függetlenség hiányában, külön állandó hadsereget sem állíthatott ki a Magyar Királyság. A megoldást az állandó császári-királyi haderő magyar alakulatainak szaporítása jelentette. Egyúttal azonban a magyar uralkodó osztályoknak most már a birodalmi méretű állandó hadsereg fenntartásából is részt kellett vállalniok. Eddig ugyanis