Kreutzer Andrea - Makai Ágnes szerk.: A Hadtörténeti Múzeum Értesítője = Acta Musei Militaris in Hungaria. 10. (Budapest, 2008)

MÚZEUMUNK ÉLETÉBŐL, TÖRTÉNETÉBŐL - CS. KOTTRA GYÖRGYI: Emlékezés egy restaurátorra (Vágó Erzsébet 1950-2006)

A plakáttá, katalógus címlapjává, belépőjegy díszéve avanzsált zászló kezdet­ben a restaurátorok legrosszabb rémálmait idézte. A húszas években gondosan hálóba varrt zászló eleinte csak kopottnak tűnt, ám viszonylag épnek. A háló le­bontása után viszont centis cafatokra esett szét a darab s rendbetételére már alig volt idő. Erzsi hajnalokig dolgozott, de ez a műtárgy is elkészült a kiállításnyitás­ra; akárcsak a többi zászló és zászlószalag, amiket elvállalt. Sajtónyilvánosság, nyi­latkozatok, konferenciákon való nyilvános szereplés, általa készített és róla szóló publikációk adattak jutalmául. A „Fényesebb a láncnál a kard", majd a „Kard és koszorú" című kiállítás új életre keltett műtárgyai egyaránt bámulatra késztették az átlagos látogatót és az éles szemű kollégát, szakembert. De jött a következő kihívás: a cs. kir. 5. „Régensherceg" huszárezred híres, Széchenyi István által Angliában csináltatott, parádés zászlaja és annak arany­nyal agyonhímzett szalagja, aztán újabb és újabb míves, rossz állapotú textíli­ák. A munkák egy részét munkatársnőjével, Hajdú Máriával közösen készítették. Sem emberi, sem szakmai féltékenység nem munkált egyikükben sem. Vágó Erzsébet egyik legnagyobb személyes sikere a Torda vármegyei nemzetőr zászló restaurálása volt, amelyben, egy igen ritka leletre, a készítésre utah) feljegyzésre is rátalált. Az eredményt nemcsak a Múzeum Értesítőjében ismertette, hanem - roppant drukkal bár - a Magyar Rádióban is bemutatta. Ez­után következett a „Piávétől a Donig" című állandó kiállítás „zászlóerdeje" és a hatalmas mennyiségű bemutatásra került ruházati anyag. Utolsó nagy munkája a Múzeum piciny kuruc zászlójának restaurálása volt. A már-már az enyészetnek átadott tárgyat kollégáival: Hajdú Máriával és Csicsely Jánossal „hozták vissza" a jelennek. Ez volt a hattyúdal. Az évek óta benne bujká­ló kór, amelyből mi csak az asztmát vettük észre, szinte szempillantás alatt elvitte. Pontosan akkor, amikor az annyira várt nyugdíj már csak karnyújtásnyi távolság­ra volt tőle, 2006. szeptember elsején távozott közülünk. Vágó Erzsébet, mindnyájunk Erzsije, néhai munkatársunk és textilrestaurá­torunk nemcsak az őt ismerők egyre ködösödő emlékeiben él tovább. Ha igazak Erich Kästner szavai: „Minden út megőrzi léptünk, s a papiros a szavakat", akkor elmondhatjuk, hogy nemcsak a folyosók márványa, nemcsak az évkönyvek el­halványuló lapjai, de leginkább és elsősorban a tárgyak, melyeket hosszabb vagy rövidebb időre, de megmentett a múlandóságtól, őrzik keze nyomát és emlékét.

Next

/
Thumbnails
Contents