Hausner Gábor szerk.: A Hadtörténeti Múzeum Értesítője = Acta Musei Militaris in Hungaria. 9. (Budapest, 2007)
ÉRTEKEZÉSEK, TANULMÁNYOK - SZOLECZKY EMESE - CS. LENGYEL BEATRIX: „Az emberevő Canibálok is megjelentek" Az 1896-os Albatros-szerencsétlenség egy túlélő szemével
Éppen 9-kén 82 délután értünk e szomorú táborhelyre, fáradtan, szomjasan és éhesen: természetes, hogy az első dolgunk volt a sátorokat megcsinálni, a hol aludtunk s azután két nagy tábor tüzet gyújtottunk: mikor ez megtörtént, egypáran elmentek vizet hozni. Alig hogy egy keveset ki pihentünk magunkat, egyszer csak látunk az átol ellenben levő hegy csúcson több vad embert összegyűlni: egy darabig a báró és Schiffsfáhnrich táv csővel nézegették és mikor látták, hogy mind csak lánggával 83 vannak fel fegyverkezve el kezdték őket hozzánk áthívni. Természetes, hogy sem mi őket sem pedig ők minket beszédből meg nem értettek, hát kézzel integettünk nékiek, hogy jöjjenek át mihozzánk. Eleinte nem mertek le jönni mert féltek tőlünk; de mikor értésükre adtuk, hogy mi nem bántjuk őket és nem a fejükért jöttünk, mégh is annyira meg bátorodtak, hogy le jöttek a két hegyet összekötő útra; mikor már a fele utat meg csinálták, nem mertek tovább jönni ott megállottak. Ekkor midőn a báró látta, hogy nem mernek hozzánk fel jönni, a saját szolgájától (amit Bécsből magával hozót) leküldött hozzájuk dohányt, pipát. Eleinte féltek el venni ezt is, de mikor látták, hogy csak egy ember ment le hozzájuk és minden fegyver nélkül, el vették tőle. O még kérni akart a vadaktól cserébe a dohányért lánggát, de mikor a báró látta hogy éppen nem akarják fegyverüket oda adni, le kiáltott a szolgájához, hogy ne vegyen el semmit tőlük; így hát oda adta a dohányt nékiek. Erre aztán ők is megbátorodtak és lassan kezdtek feljönni hozzánk. Mikor már fenn voltak (daczára annak hogy mi már figyelmeztetve lettünk az előt a hajón, hogy a vadak nagyon alamusziak és hogy hátat nem szabad fordítani, mert ilyenkor rendesen megtámadják az embert és le is gyilkolják 84 ) mi igen barátságosan fogadtuk őket; mert a báró még sajnálkozólag azt mondta hogy látta őket félni »szegények« hogy ne félnének, mikor ide csak az ő fejükért jön ide ember és hogy gondolhatják ők, hogy mi egy szere oly barátságosak legyünk velük természetes, hogy féltik az életüket; hanem majd meg bátorodnak, ha látják hogy csak ugyan nem bántjuk őket.85 Ekkor aztán megbátorodva járkáltak az egész táborban és roppant csudálva nézegettek mindent (mert ők még fehér embert vajmi keveset láttak, és olyasmi Európai dolgokat amit mi velünk vittünk, egyáltalában nem). Megjegyzem, hogy mivelünk szintén jöttek feketék, akik a hajón fel lettek fogadva, hogy nekünk az utat mutassák; ezek voltak hárman és ezek már czivilizáltabbak - szelídek és nem emberevők és ezek azokkal akik a hegységekben laknak nem jönnek összekötésben sőt még a nyelvüket sem értik és halálos ellenségek egymással, ezek aztán ha szerét tehetik és egy vad emberevőt megölhetnek, a fejét levágják és ezt mint valami vitézségi jelvényt a házak előtt vagy póznára tűzik, vagy egy indába teszik mennél több ilyen koponyája van egynek, annál nagyobb tekintélye van a saját törzse között. Ezek rögtön mihelyst az első vademberevő vagy 83 Lándzsával. 84 A leírtak szerint Mauler vonatkozó utasítását részletesen ismertették a legénységgel (lásd az 53. lábjegyzetet). 85 Neupor közlését megerősíti a geológust jól ismerő Horthy véleménye is, aki Foullon elnéző magatartásának tulajdonította a bennszülöttek felbátorodását: „Azt kell feltételeznem, hogy Norbeck a bennszülötteket nem tartotta veszélyesnek, és a különleges óvatossági rendszabályokat feleslegesnek vélve, azok alkalmazásáról az utódomat bizonyára lebeszélte." Horthy 29. p.
