Hausner Gábor szerk.: A Hadtörténeti Múzeum Értesítője = Acta Musei Militaris in Hungaria. 9. (Budapest, 2007)

GYŰJTEMÉNYI- ÉS MŰHELYMUNKA - LUGOSI JÓZSEF: Lövegek a Hadtörténeti Múzeum Fegyvergyűjteményében II. rész

navetők már hathatósan támogatták a gyalogcsapatokat. A fegyver jelentőségét a hadvezetés egyre jobban felismerte, s hamarosan nemcsak a védelemben, hanem a támadásban is eredményesen alkalmazta. Ennek ellenére, a gyalogság mégsem kedvelte a támogatására hívatott fegyvert, mert nagyot szólt, erős füstöt és torkolattüzet fejlesztett, lövéskor azonnal elárulta tűzelőállását, s az ellenséges tüzérség ezt bemérve megsemmisítő tüzet zúdíthatott rá, ezzel nemcsak az aknavető és személyzete, hanem a lövészárokban harcoló vagy éppen pihenő gyalogság is nagy veszteségeket szenvedett, ami érthető ellenszenvet, utálatot váltott ki az aknavetővel szemben. Ez azonban nem befolyásolta a hadvezetést, s a lőporos aknavetőket az első világháború végéig folyamatosan tökéletesítette. Talán a gyalogság felé tett gesztusnak tudható be, hogy a vezérkar 1915 végén, 1916 elején az új ezred-állománytáblákban az aknavetősöket a gyalogezredek utászszázadaihoz szervezte. A délnyugati fronton az Isonzó-csaták egyik legvéresebb, legkritikusabb pontja a görzi hídfő (ma két ország városa Nova Gorica és Goricia) volt, melyet báró Zeidler altábornagy parancsnoksága alatt a császári és királyi 58. gyaloghadosztály emberfeletti erővel védett. Az olasz katonák lövészárkai sok helyen csak 30-50 lépésnyire húzódtak az 58. gyaloghadosztály ezredeinek állásaitól. Ez teljesen lehetetlenné tette a tüzérség hathatós bevetését. A becsapódó nagyhatású srapnelek és gránátok nemcsak az olasz állásokban, de a sajátokban is óriási pusztításokat okoztak volna. Ezért a hadvezetés a jól bevált aknavetőket állította csatarendbe. Azonban az 1914 M. 9 cm-es lőporos aknavetőket a fent említett okok miatt a gyalogság nem kedvelte, a mozsarak pedig, mivel tüzelőállásba helyezésük körülményes volt, és sok időt vett igénybe, nem voltak eléggé mozgékonyak, hogy velük mindenkor és mindenhol eredményt lehetett volna elérni. A probléma megoldására két magyar mérnök elmés megoldást talált ki. Róka Kálmán és Halász Pál mérnökök felidézve az osztrák hadseregben a XVIII. században rendszeresített Girardoni szélpuska működési elvét, az 58. hadosztály parancsnokának, báró Zeidler altábornagynak egy légaknavető kezdetleges tervezetét mutatták be. A rendkívül nagyhatású próbák után a parancsnok azonnali 20 db 8 cm-es légaknavető és 5000 db hozzávaló akna táborszerű módon való előállítására adott parancsot. A front mögötti Haidenschaftban egy hajdani fonógyár műhelyeiben kezdték meg a légaknavetők gyártását, amelyeket a gyár közelében kialakított lőtéren próbálták ki. A megfeszített munka eredményeként már 1915. szeptember végére Róka Kálmán és Halász Pál vezetése alatt az első 2 szakasz 2-2 aknavetővel, 80-80 aknagránáttal Görz mellett, Podgoránál éles helyzetben is kipróbálta az új fegyvereket. Mivel kiképzett katonák nem voltak, ezért önként jelentkezés alapján a légaknavető-gyár vegyes nemzetiségű, több fegyvernemet képviselő munkásai közül toboroztak kezelőszemélyzetet, amely 2 altisztből és 10 katonából állt. 1915 szeptemberében a 2. Isonzó-csata zajlott. A légaknavetők minden paramétere (lőpontosság, szórás, tűzgyorsaság, nagy repeszhatás) kiváló volt. Az éjszakai közvetett lövéshez is (amikor a cél nem látható) jól bevált. A hegyes vidéken a magasságban tagozott állásoknál a légaknavetőket általában a legalsó állásokban alkalmazták, és sokszor nem meredek röppályával, hanem bokrok