Hausner Gábor szerk.: A Hadtörténeti Múzeum Értesítője = Acta Musei Militaris in Hungaria. 9. (Budapest, 2007)

GYŰJTEMÉNYI- ÉS MŰHELYMUNKA - LUGOSI JÓZSEF: Lövegek a Hadtörténeti Múzeum Fegyvergyűjteményében II. rész

mögött rejtve, lapos lövésekkel pásztázták a hegyoldalt, az ellenség mégsem fedezte fel őket, mert hangtalanul és füst nélkül működtek. A töltés-ürítés kevés mozgással járt, ezért sokszor egy katona is elég volt a kezeléséhez. A tűzkeresztség után a hadosztály parancsnoka nagyobb mennyiséget rendelt, amelyet a kis haidenschafti gyár már nem volt képes teljesíteni, ezért főleg a Skoda Művek és a Böhler gyár folytatta az aknavetők gyártását. Haidenschaft azonban nem szűnt meg, itt végezték a légaknavetők javítását, tovább folytak a kísérletek, s a légaknavetősök kiképzése is intenzívebbé vált. A légaknavetők térhódítása napról napra nőtt. A császári és királyi 5. hadsereg-parancsnokság az egész hadseregnél rendszeresítette, később az 5. hadseregcsoportnál is. Az egyre leküzdhetetlenebbé váló lövészárokrendszerek már szinte erődökként működtek, ezek megsemmisítése egyre nagyobb hatású fegyvereket igényelt. Eleinte a hadvezetés a 120 kg súlyú, 15 cm-es légaknavetőket rendszeresítette, amelyek már kb. 10-12 kg súlyú légaknákat repítettek az ellenséges lövészárkokra. Ezeket követték a 24 cm-es légaknavetők, amelyek 42 kg-os aknagránátjaikkal a Karszt különböző szakaszain nagy pusztításokat okoztak az ellenséges állásokban. Halász Pál mérnök feljegyzései szerint 1915-1917-ben a hadsereg alakulatainál kb. 650 db 8 cm-es és kb. 120 db 15 cm-es légaknavető volt használatban. A légaknavető elvi működése hasonlít a szélpuskához, azaz a zárt cső végén magas nyomás alatt bevezetett levegő a légaknagránát fenekére nyomást gyakorol, és azt kidobja. A sűrített levegőt egy magasnyomású acélpalackba töltötték. Miután a palackban természetesen minden lövés után csökken a nyomás, a légaknavetőt úgy szerkesztették, hogy minden aknagránát pontosan ugyanazt a kezdősebességet kapja, függetlenül az acélpalackban lévő nyomástól. Ezt a „légnyomást szabályozó megszakadó csavar" biztosította. Működése egyszerű és ötletes volt, amikor az acélpalack szelepét kinyitották, a sűrített levegő a légaknavető töltőüregébe ömlik és az akna fenekére nyomást fejt ki. Az akna azonnal kirepülne a csőből, de a nyomást szabályzó megszakadó csavar, mely egyik végével az akna fenekébe erősen be van csavarva, másik vége a visszatartó- vagy töltőlaphoz van erősítve, ezt megakadályozta. Az átlyukasztott töltőlap a cső belsejében egy kiálló sarokhoz támaszkodott. Amíg a merev összeköttetés tartott, azaz addig, amíg a nyomásszabályzó megszakadó csavar el nem szakad, az akna nem repülhetett ki. A 8 cm-es légakna megszakadó csavarja 55 atmoszféránál szakadt el. A 15 cm-es légaknánál a csavaron 3 horony volt, egy lapos, egy közepes és egy mély. Kisebb távra a mély horonnyal lőttek, így sok levegőt takarítottak meg, közepes távolságoknál a második hornyot használták. A lőtávolságot a cső emelésével változtatták. A háború folyamán az aknavetők rajokba, szakaszokba és ütegekbe szervezése éppúgy, mint az aknavetők szerkezete és űrmérete állandóan változott. 1916 elejétől működött Siegesdorfban (Bécs mellett) egy aknavető kiképző és kísérleti különítmény, mely a háború végéig fennállt. 1917 őszétől az aknavető alakulatok állománybéli helye is egyre stabilizálódott. Minden gyalogezred műszaki százada közelharc szakaszának volt 8 db