Hausner Gábor szerk.: A Hadtörténeti Múzeum Értesítője = Acta Musei Militaris in Hungaria. 9. (Budapest, 2007)

GYŰJTEMÉNYI- ÉS MŰHELYMUNKA - LUGOSI JÓZSEF: Lövegek a Hadtörténeti Múzeum Fegyvergyűjteményében II. rész

Lugosi József LÖVEGEK A HADTÖRTÉNETI MÚZEUM FEGYVERGYŰJTEMÉNYÉBEN (2. RÉSZ) Az aknavetők A meredek röppályájú lövegeket, a mozsarakat, tarackokat már a középkorban is alkalmazták, elsősorban várak, erődök ostrománál, amikor is a kilőtt lövedékkel nem a vár, illetve erődfalakat lőtték, hanem a falakon belüli építményeket, például lőporraktárakat és élőerőket igyekeztek megsemmisíteni. Az első aknavetőt az orosz-japán háború idején (1904-1905) Gobjato, N. orosz fegyverkonstruktőr szerkesztette. Ezt az aknavetőt Port Arthur védelmére alkalmazták - sikeresen. (Az aknavető a 47 mm-es űrméretű. 6,2 kg-os aknagránátot 400 méterre hajította.) Az orosz tapasztalatok alapján a németek 1910-ben készítettek 250 mm-es elöltöltő, huzagolt csövű, csőhátrasiklásos aknavetőt, amely a 100 kilogrammos gránátot 420 méterre lőtte ki. A lőtávolságot 1913-ban 800-900 méterre növelték. Az Osztrák-Magyar Monarchiában az első világháború előtt Vecer nevű egyházi szeminárium-igazgató szerkesztett egy szárnyas-aknát lövő fegyvert, amelyet „Priesterwerfer"-nek, azaz „papvetőnek" nevezett el. 1913-ban a hadvezetés, mint kisgránátvetőt az utászoknál rendszeresítette. Az aknavetők alkalmazását a lövészárkokban tartózkodó élőerők és gyengébb építmények - amelyeket lapos röppályával nem vagy csak igen nehezen tudtak leküzdeni - tették szükségessé. A harcmezőkön az állásharcok kialakulásával, 1914 őszén jelentek meg a mai aknavetők alaptípusai, amelyek viszonylag kis falvastagságú (4-5 mm), 9 cm-es űrméretű acélcsövek voltak. Ezeket a csöveket egyszerű ágyazatba erősítették. Az aknát elölről kellett a csőbe dugni, s a lőportöltetet kanóccal meggyújtani. A 9 cm-es aknavetők átlagos lőtávolsága 45 fokos emelkedésnél 400 m körül mozgott. Az osztrák-magyar hadvezetés az aknavetőket nem a gyalogságnál, de nem is a tüzérségnél rendszeresítette, hanem a műszaki alakulatokon belül az utászés árkász-századok kapták. Az ideiglenes szabályzatok rendkívül szűkszavúan ismertették az aknavetőket és azok kezelését. Üj fegyver lévén, az a szokatlan helyzet alakult ki, hogy a kiképzők és a kiképzettek együtt tanulták a használatát. A kiképzettek száma kevés volt, s kezdetben, ha volt aknagránát alkalmazták is őket. Az állásharc kiteljesedésével a szerb, orosz, olasz és román harctéren az ak-