Hausner Gábor szerk.: A Hadtörténeti Múzeum Értesítője = Acta Musei Militaris in Hungaria. 8. (Budapest, 2005)

GYŰJTEMÉNYI- ÉS MŰHELYMUNKA - LUGOSI JÓZSEF: Lövegek a Hadtörténeti Múzeum fegyvergyűjteményében. 1. rész

A nürnbergi Germanisches Nationalnruseumban ki van állítva egy faágyú, amely a múzeum szerint a XVII. századból való. Ez téves, mert Dolleczek közli ennek a rajzát, s ebből kiderül, hogy ezt a tiroli parasztok használták a Habsburg-uralom ellen 1809-ben. A fém béléscső 8,5 cm átmérőjű, a teljes külső átmérő 33 cm. A párizsi Musée de l'Armée-ban látható faágyú belső csöve 1 cm falvastagságú, átmérője 9,5 cm, ezt borítja egy 10 cm vastag faköpeny vasabronccsal összefogva. Ezt 1862-ben zsákmányolták a franciák Vinh-Long-nál Indokínában. A woolwichi Artillery Museum faágyúja Kanadából való, a lázadók használták 1837-ben, és apró ólomdarabokkal, söréttel töltötték. Magyarországon Ujvárfalván, a Noszlopy-kúrián (múzeumban) található egy faágyú; ismeretlen, hogy ki, mikor, hol használta. A bolgároknak a törökök elleni 1876-beli felkelésénél is használtak faágyút, ez csak a Vasárnapi Újság 1876. áprilisi számában látható. Az ágyúk fejlődéstörténetében lényegében közel öt évszázadon át nem történt technikailag változás. A lényeg: az elöltöltő cső, a találati pontatlanság, a lövések lassú egymásutánja, szinte változatlan. Forradalmi változásokat az első nagy ipari forradalom hozott a XIX. században. Véglegesen hátultöltő és huzagoltcsövű lesz az ágyú, az eddigi, sok veszélyt is jelentő puskapor helyett megjelenik a gyérfüstű lőpor, a golyók helyett a hüvelyes lövedékek általános használata, a brizáns gyújtó a csappantyúban (gyutacsban). Megnő az ágyúk lőtávolsága, találati pontossága, amellett, hogy fokozódik a tűzgyorsaság, és nagyobb lesz a lövedékek átütő ereje. Szinte ezzel együtt, az eddigi „nyilvános" verseny helyébe (az 185 l-es londoni és az 1855-ös párizsi világkiállításon Krupp bemutatta legújabb ágyúit), talán éppen az ágyúk hátrasiklásával is kapcsolatos Dreyfus-ügy folyományaként, a titkolódzás lép, most már minden „titok", talán még az is, hogy az ágyúnak csöve van. Ennek az új korszaknak az első nagy bemutatója a következő században az első világháború. Minden csapat felvonultatja „nagyágyúit", s bár ezzel nyernek csatákat, a háborút nem ők döntik el. A forradalmi változássorozat a cső anyagánál kezdődik. A XLX. század közepén véget ér a bronzágyúk kora. Lényegesen olcsóbb volt a már addig is használt öntöttvas, s az öntésnek is újabb eljárása alakult ki. Mariazellben öntötték azt a vasat, amelyikből a Monarchia 1861 M. 9, 12, 15 cm-es ágyúi és az 1873 M. 21 cm-es partvédő mozsár készültek. Angliában Armstrong kovácsoltvas ágyúcsöveket készít, de ezzel hamar felhagytak. A minden követelménynek megfelelő új anyag az acél lett. Amikor pedig a tégelyacélt, a Bessemer, Martin acélt tudták felhasználni, egyedülállóvá vált, mint ágyúnyersanyag. Bessemer 1856-ban, a Martin testvérek 1865-ban állítottak elő eljárásukkal. Utóbb az acél használhatóságát tovább tudták javítani nikkel hozzáadásával. A csőben az elsütés pillanatában különböző erőhatások jelentkeztek elsősorban a lőporgázok miatt, ezeknek a cső ellent kell, hogy álljon. Ezeknek az egyre pontosabb felismerése és mérése volt a legfőbb oka a cső anyaga megváltoztatásának. Az egyszerű homogén, egyfalú ágyúcső mellett megjelent a többrétegű acélcső. Ilyen a gyűrűs szerkezet: a hátrafelé enyhén vastagodó csőre