Hausner Gábor szerk.: A Hadtörténeti Múzeum Értesítője = Acta Musei Militaris in Hungaria. 8. (Budapest, 2005)

GYŰJTEMÉNYI- ÉS MŰHELYMUNKA - LUGOSI JÓZSEF: Lövegek a Hadtörténeti Múzeum fegyvergyűjteményében. 1. rész

a képe maradt fenn. Négy karika-fogójú, gerendatalpon levő ágyúcső, adatok nélkül. Képe ugyancsak a fegyvertári leltárból ismert, mégpedig kétszer is: a schallaburgi kiállításon Jörg Kölderer rajzán, Schmidtchen könyvében Bartholomáus Freysleben rajzán. Mindkét gyűjtemény 1518-ban készült, kéziratban maradt fenn. Három évszázad múlva a krími háborúba bonyolódott Angliában Róbert Mailet mérnök tervezett egy óriás mozsarat, hossza 335 cm, űrmérete 91,4 cm volt. Lord Palmerston miniszterelnök felkarolta az ötletet: a korabeli sajtó az ágyút el is nevezte Palmerston's Follynak. Nem volt szerencsés gondolat, mindössze kettő készült belőle 1854-1857 között, az egyik gyártó csődbe ment, a próbalövéseken kívül sohasem lőttek egyikkel sem. Woolwichban láthatók ma, a Greehill Scholl bejárata és az Arsenal „T" peronjánál. Még ezzel sem haltak ki az óriáságyúk: a második világháborúban a németek készítették a Dóra ágyút, ennek űrmérete 81,6 cm volt. Az első nagy óriás-korszak után igyekeztek az ágyúkat egyre könnyebbé, mozgékonyabbá tenni, a többi követelmény lehető megtartásával. A díszek és cikornyák elhagyásával, a cső rövidülésével volt is eredmény. Az ágyúbronz, bizonyos határok között, nagy változatosságot mutatott. Eleinte 100 rész rézhez mintegy 9-12 rész ónt adtak és agyagformába öntötték. Az osztrák ágyúbronz a XLX. század elejétől 100 rész rézhez 10 rész ónt vagy 90,9% rézhez 9,1% ónt tartalmaz. A francia Laveissiére nyomán változtattak az öntésen is; öntöttvas kokillába öntötték. Próbáltak foszfort is adni a bronzhoz, de ez nem váltotta be a reményeket. A francia eljárás nyomán a bécsi tüzérarzenálban is készítettek az osztrák-magyar ágyúcsövekhez kokillabronzot, de ezt már szigorúan titkosan kezelték. Ennek a fegyvergyárnak volt az igazgatója Uchatius altábornagy, akinek különleges öntési eljárásával a célnak még megfelelőbb bronzot lehetett előállítani, amit ő acélbronznak nevezett el (nem volt benne acél), de Uchatiusbronz néven is ismert. Hasonló eljárással Németországban és Olaszországban is készült bronz, amit ott keménybronznak hívtak. Ugyancsak előállítási változtatással jött létre a kovácsolt bronz, a bécsi Thiele tábornok megoldása. A bronzcsövű ágyú azonban nehéz is volt, s nem lehetett a tüzet gyorsan ismételni. 1778-ban az osztrák Rouveroy tábornok létrehozta ugyan a mozgékony lovas tüzérséget, amivel korábban már Gusztáv Adolf is kísérletezett a 30 éves háborúban, azonban ez sem oldott meg mindent. A könnyedség terén az egyik kísérlet a bőrös ágyú (Ledérkanone, Leathercanon) volt. Fémcsőre vastag kötelet tekertek szorosan, ezt bőrrel borították, majd újból fémborítás következett. Ilyen ágyúk találhatók a woolwichi, ingolstadti, zürichi, bécsi múzeumban. Bár nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, a kötélborítás (csak kívül) az angol tüzérségnél még az első világháború idején is ismert volt (a woolwichi Artillery Museumban kiállított Navy Gun például ilyen). Ezt a technikai megoldást a vadászok a sörétes puskánál néhol még ma is alkalmazzák. A XX. századig készült ágyúcső fából is, ám ez nem technikai újítás volt, hanem a nyomor jele. (A felkelőknek nem igen van pénzük nehéz fegyverekre, úgy segítenek magukon, ahogyan tudnak.) A faágyú valójában egy vékony fémcső, vastag fatörzsbe ágyazva, amit azután kívülről vasabroncsok fognak össze.