Hausner Gábor szerk.: A Hadtörténeti Múzeum Értesítője = Acta Musei Militaris in Hungaria. 7. (Budapest, 2004)

GYŰJTEMÉNYI- ÉS MŰHELYMUNKA - GALVÁN KÁROLY: A cs. és kir. 32. gyalogezred ezreddobosi díszbotja

Később az állami zálogházban bukkantak reá, a Hadtörténelmi Múzeumba került, s jelenleg a Honvéd Levéltár és Múzeum egyik legkiválóbb emléke. 1944 őszén Nyugat felé »meneldtették«, s széttört állapotban került vissza. Zenekaros felső része még ma sincs visszaforrasztva." Mihalik további soraiból az derül ki, hogy ő a díszbotról csupán áttételes információkkal rendelkezett, amikor könyvét írta.

11 P. Brestyánszky Ilona sem vette kézbe a műtárgyat, mert a következőképpen fogalmazott: „Tamburbot. Felirat: »Az 1813—15-ös hadjárat dicsőséges befejezésének örök emlékül készítette az Esterházy 32-es Házi Gyalogezred tisztikara Szentpéteri József által.« 1816-1818 között."

12 Az előzőekkel szemben Földes Emília valóban eredetiben tanulmányozta a darabot. A Szentpéteri-kiállítás katalógusában minden szempontból kifogástalanul leírta a boton lévő - a továbbiakban közölt - feliratokat; valamint röviden ismertette a bot készítését, és pár szóval kitért annak viszontagságos sorsára is." Szentpéteri József, a díszbot készítője Az ötvösmester élettörténete regénybeillően kalandos, az európai szintű szakember küzdelmének, elsorvadásának szívszorítóan tragikus esete. Szentpéteri József 1781. április 12-én Rimaszombaton született, Szentpéteri Sámuel puskamíves és Huszty Molnár Erzsébet gyermekeként. Iskolába Rimaszombaton járt. Az ifjú Szentpéteri kézügyessége már korán jelentkezett, így nem véletlen, hogy 1796-ban Vásárhelyi István kassai ötvösmesterhez került inasnak. Végigjárva a céhbeli ranglétrát, 1801-ben felszabadult. Még egy évet dolgozott Vásárhelyinél, majd a kor szokása szerint mesterségbeli felkészültségét tovább gyarapítandó, vándorútra kelt. Legényként Rimaszombaton, Lőcsén dolgozott, majd 1805-ben Bécsbe ment, ahol több ötvösműhelyben is megfordult, pallérozódott. A császárvárosban szakmai képzettsége tovább csiszolódott. Szentpéteri eredetileg Párizsba szeretett volna eljutni, de erről a tervéről a napóleoni háborúk zavaros európai viszonyai miatt le kellett mondania. így Párizs helyett Pestre került, ahol id. Prandtner József műhelyében dolgozott. 1809-ben kérte felvételét a pesti ötvöscéhbe. Bár a pesti céhtagok figyelemre méltó találékonysággal hátráltatták a kérelmezőt célja elérésében, végül is 1810 szeptemberében a céh véleményezésre elfogadta, akkori szóval élve „feladta" Szentpéteri remekét, egy kelyhet. Ennek elkészülte után 1811. március 24-én felvették őt mesternek a pesti ötvöscéhbe. Minden tehetsége dacára azonban - tudjuk - a remeklést követően Szentpéteri megélhetési gondokkal küszködött. Nem lehetett tehát véletlen, hogy 1812-ben áttelepült Losoncra, az általa jobban ismert Felvidékre. Itt hat és fél évet dolgozott, és csupán ekkor sikerült 11 Mihalik Sándor: Szentpéteri József ötvösmester élete, önéletírása, művei. Budapest, 1954. 116. p. 12 P. Brestyánszky Ilona: A Pest-Budai ötvösség. Budapest, 1977. 357. p. 13 Földes Emília: Szentpéteri József 1781-1862. Kiállítási katalógus. Budapest, 1981. 4. kép melletti szöveg.