Hausner Gábor szerk.: A Hadtörténeti Múzeum Értesítője = Acta Musei Militaris in Hungaria. 7. (Budapest, 2004)
ÉRTEKEZÉSEK, TANULMÁNYOK - HORVÁTH LAJOS: Az inszurrekciós gyalogság 1809-ben
Dobjelek A csapatoknál lévő hangszerek a gyalogságnál elsősorban a dobok voltak (a gyalogság másik hangász eszköze, a síp az 1806-os változásokkal visszavonásra került a csapatoktól). A szabályzat rendelkezett a dobosok kiválasztásának rendjéről, amikor is legfőbb szempont az volt, hogy a dobos jelöltnek (a paraszti munkától) ne legyen „elnehezülve" a keze, azaz könnyen pörgesse az ütőt. Ezért voltak fiatalok a dobosok, a kisdobosok is ebből a logikából születtek, bár 1806 után megszüntették gyerekek, kisdobosok alkalmazását. Ugyanis kemény férfit kívánt a hadrenddel menetelve dobolni a süvítő golyóbisok között! Hiszen míg a zenekarok nem, addig a század- és zászlóaljdobosok követték a sereget a csatamezőre. Ott, a füst és zaj tetőfokán különösen fontos parancsközvetítési eszköz volt a dob. A váltakozó mozgások, az alaki fordulatok végrehajtása különböző dobjelekre történt, amelyet a katonáknak be kell gyakorolniuk. A gyalogság szabályzata szerint összesen 18 féle dobjel, illetve azok kombináció (pl. a tábori őrségváltást kettő, „hívó" és egy „egyes ütés" jelezte) jelentették azt a kommunikációs jelrendszert, amivel a katona irányítható volt a harcmezőn és táborban akkor is, ha nem látta, és a zajtól, vagy a távolságtól nem hallotta parancsnokát. A dob tehát végigkísérte a gyalogos életét. Nem csak halálba küldte, ha kellett, de ez hívta imára is, és minden közvitéz dobszóra ébredt és dobszóra hajtotta nyugovóra a fejét. Az 1809-ben rendszerben álló rézdobokat 1772 után vezették be. A nemesi felkelés azonban, a már taglalt okon csak a korábbi, valószínűleg Mária Terézia korabeli fadobokat használta. (Ez a hosszú életű dobfajta 1864-ig szerepelt a kimutatásokban, és még az 1869-ben felállított honvédség is kapott belőlük...) Ez a fadob 54 cm magas, és ugyanekkora átmérőjű eszköz volt. 56 Széles dobszíjon (3 coll, azaz 9,1 cm) bal combja felett viselte a dobos, amit a dobbal és a 49 cm-es dobütőkkel együtt osztottak ki. A szíj hivatalosan fehér bőrből készült, bár ott, ahol pótolni kellett, már a nemesi felkelésre jellemző bagaria színű is lehetett. A dobos bal lába előtt bőrkötényt viselt, ami megakadályozta, hogy a dob kikoptassa a nadrágszárát. A vállöv horgáról leakasztott dobot pedig a hátán, a dob aljára erősített dobszíjon (szélessége, mint a tölténytáska szíjnak is, 3 collos) vitte a gazdája akkor, amikor éppen nem kellett használnia. A dobos fegyvere gyalogos altiszti kard, megkülönböztető jelvénye pedig a sorgyalogságnál a „fecskefészek" válltakaró, továbbá „cérna paszomány" a kézelőn és galléron. Ezek hiányoztak az inszurgens sereg dobosainál. A jeleket legkülönbözőbb alkalmakra használták. Például, ha lovassági támadás fenyegetett, a „hívó''' jelre egy csoportba összefutott és egymásnak hátát vetette több puskázó sor. Ugyanez a „hívó" jel és a „gránátos mars''' jelezte, ha a királyi felség a táborba érkezett. A „virradó''' jelet négyszer egymás után verték ébresztő gyanánt, egyszer-egyszer mind a négy égtáj felé. „Ébresztőt" vertek a vesszőfutás alatt, ez jelezte az élelmiszerosztást, illetve háborúban a szabad préda kezdetét is. Erre a jelre kezdtek jobb felé mozogni az előre küldött puskázok is. 56 TSarczy Z. - Karcb P.: Hangászok - Hangszerek - Hangjegyek. Budapest, 1985. 68. p.
