Hausner Gábor szerk.: A Hadtörténeti Múzeum Értesítője = Acta Musei Militaris in Hungaria. 7. (Budapest, 2004)
ÉRTEKEZÉSEK, TANULMÁNYOK - HORVÁTH LAJOS: Az inszurrekciós gyalogság 1809-ben
jobban képzett csapatoknál valamivel több lövés volt a tűzgyorsaság. Ez részben a képzettség, részben a fegyvertípus függvénye is volt. A huzagolt vadászfegyver csövébe nehézkesebben lehetett „letömöckölni" a golyót. A poroszok viszont például olyan puskavesszőt használtak, amely egyen vastagságú és szilárdságú volt. 52 Ezt nem kellett megfordítani a töltés kezdetekor, majd ismét megfordítani a töltés befejezte után a helyre tételekor. így tudták rövidíteni az egy lövés előkészítésére szánt időt. (Porosz mintára ilyen lett az egyébként a francia 1777 mintájú fegyvert másoló 1794 mintájú császári-királyi muskéta töltővesszője is. Ennél azonban öregebb muskétákat osztottak ki a felkelőknek.) A keveset gyakorolt felkelő törvényszerűen lassabban, kevés tapasztalattal hajtotta végre a töltést és így a lövést is. (A Vas megyei gyalogzászlóalj naplójában olvasható: „a legénység legnagyobb része soha sem, egy kis része pedig csak egyszer gyakoroltatott a tüzelésben."' 3 ) Pedig az a tapasztalat sor gyalogos oknak sem volt kis feladat. Visszaemlékezésekben olvashatjuk, hogyan feketedett el a válla a katonának a puska ütésétől, amit a többnapos ütközetek néhány száz lövése után elszenvedett. Elfeketedett a ravaszt fogó kéz néhány ujja a sok elsütéstől, és hasonlóan rakódott rá a puskapor korma a katona arcbőrére is. A szélesebb (3 collos) szíjon viselt patrontáskában vagy kartusban előre elkészített töltények voltak. Ezek olyan zárt papírhengerek, amelyek elejébe van csavarva a golyó, és a papírhenger egy lövéshez szükséges mennyiségű fekete lőport tartalmazott. A katona ezt húzta elő a kartusból, harapta le a végét, a három ujjával befogva óvatosan felporozta a serpenyőt, majd a port a csőbe töltötte, és a golyóbist a vesszővel Ietömöckölte. Ekkor fordulhatott elő, hogy a lövések ütésétől a vállát már fájlaló katona óvatlan pillanatban a por egy részét inkább a földre öntötte, így érve el, hogy a fegyver ne üssön lövéskor akkorát. Persze az ilyen lövés sokkal kisebb hatású volt, mint a rendes töltettel végrehajtott. Még normál lövésnél is hamar kifáradt a golyó. Az ilyen, több száz méterről találó fáradt golyó legtöbbször csak nagy kék foltot hagyott maga után. Napóleoni ütközeteket megjárt szemtanúk írták le, milyen sajátos volt ezeknek a repülő golyóknak a hangja. Ahogy valaki közeledett az ellenséghez, úgy változott át a fáradt golyók melankolikus zümmögése éles, visító madársikoltások zajává. 1,4 Nemesi felkelőink túlnyomó többsége igen sovány gyakorlattal rendelkezhetett e téren, hiszen a szerencsésebbike is csak kettő héttel azelőtt fogott először puskát, mielőtt a csatába ért. Ez alól a könnyűgyalogosnak beosztott, vadászatban jártas, fegyvert már látott néhány nemes lehetett csak (ritka) kivétel. Ráadásul, ahogy azt már említettük, a bumfordibb, nehezebb, korszerűtlenebb fegyvereket kapták, amelyek kis számban talán keveredtek a vármegyéktől kapott különbözőféle puskákkal is, bár ez utóbbiak száma jelentéktelen lehetett. 52 Péter Hofschröer: Flintlocks in battle. Military Illusrtated, No. 1, 1986. 53 R. Kiss: i. m. I. k. 187. p. 54 Philip J. Haytohomthwaite: Napóleonié infantry. London, 2001. 31. p.
