Hausner Gábor - Kincses Katalin Mária - Veszprémy László szerk.: A Hadtörténeti Múzeum Értesítője. Acta Musei Militaris in Hungaria. 4. „Kard és koszorú”. Ezer év magyar uralmi és katonai jelképei. (Budapest, 2001)

URALMI JELKÉPEK - R. VÁRKONYI ÁGNES: Az egységjelképei a megosztottság másfél évszázadában

R. VÁRKONYI ÁGNES Az egység jelképei a megosztottság másfél évszázadában A Hadtörténeti Intézet és Múzeum ezer év jelképeiről rendezett ülésszakán méltó, hogy idézzem Kosztolányi Dezső sorait: „Csak bot és vászon, / de nem bot és vászon, / hanem zászló." - A szimbólum lényegét, a tárgyi világ eszmékké átlényegült metamorfózisát tömörebben aligha lehetne megfogalmazni. A verset mindenki ismeri, a Zászló narrációja mégis csupa meglepetés: „Mindig lobog // az utca fölött, // a háztető ormán, /egyedül, / birkózva a csönddel és a viharral, / haszontalanul és egyre fönségesebben / lobog, / beszél." Ez a zászló nem királyi zászló, nem vártornyok eget ostromló hadi dísze, nem vezet sereget, nem hirdet aranybetűs jelszavakat. Ez a zászló nagyvárosi zászló, „lesoványodott" és „vézna," mint a kötet másik versében a Szegények soraiban a névtelenek. Ezt a zászlót „...már megszokták és rá se figyelnek," csönd veszi körül és magány. A Zászló az 1928-ban megjelent Meztelenül címmel kiadott kötet utolsó verse, gondolatai, szavai visszautalnak a kötet előző verseire. A csönd, a múlt, a magány, a távoli és a jelenlévő történelem a kötet többi versében is kulcsszavak. Megjelenik körülötte a társadalom: a gépírókisasszony, a kalauz, a bolti eladó, a vidéki orvos, a tanár, az utcaseprők, a miniszterek, írnokok, katonák s olykor egy országos képviselő. Kinyílik a tér „Kelettől nyugatig, és nyugattól keletig", és feltárul a múlt, értelmezéseket kap az idő. A Zászló-t a kötet többi verséhez oda-visszautalások kötik. Összetartoznak. Közös a gondolati szövetük. Együtt olvasva ezeket a verseket új dimenziókban bomlik ki a Zászló értelme. Jelzi ezt az előző versekben kétszer szó szerint említett zászló. „Én a felejtés hosszú-hosszú / zászlójával takarom őt le, / rongyos közönnyel, hallgatással, /mert úgy sem érem el soha / és messze van, / mint Nagy Sándor, vagy Xerxes katonái". Messze van, mint a letűnt idő. És mégis: az idő él. „Az órák homloka lüktet: / lázas az idő.../ Érzem a percet /...a szóban a kardot..." De csupa feleselés: „...túl a boldog időn..." „Meg aztán nincsen is időnk." Nincs múlt, a zászlóra, a múltra rá se figyelnek. És mégis, a múlt emberei „váratlanul elénk állnak, időtől koszorúzva, / mint a csodák, mint akik háborúból jönnek, / egyenesen, mint a zászlórudak s egyszerre kibontják, / hogy ámuljatok, vihar-csapott, de visszahozott életünknek / méltóságosan lebegő, békét hirdető, diadalmi lobogóját." A kis kötet verseiben szétszórva megtalálhatók a zászló asszociációs szavai: a katona, a koszorú, a kard. A versek együtt: elhagyott csatatér. De a Zászló mégis az utolsó esély, mert „lobog, beszél". A kötet verseinek együttesében több mint egy bizonyos zászló az utca fölött. Tér és idő sűrítménye. Szimbólum. A szimbólumok az egyetemes kultúra működésének feltételei, megtartó képességgel rendelkeznek, kifejezhetik mindazt, ami a puszta létnél többé tette és teszi minden időben az életet. De éppen ezért a szimbólumok manapság talán a leginkább veszélyeztetett egye-