Hausner Gábor - Kincses Katalin Mária - Veszprémy László szerk.: A Hadtörténeti Múzeum Értesítője. Acta Musei Militaris in Hungaria. 4. „Kard és koszorú”. Ezer év magyar uralmi és katonai jelképei. (Budapest, 2001)

URALMI JELKÉPEK - MAROSI ERNŐ: Művészettörténeti megjegyzések Szent István lándzsa-attribútumához

dzsa újból felbukkant: „Pontosan ott és annál, akinek független hatalmát jelképeznie kellett volna, de aki éppen a függetlenséget nem volt képes megőrizni." Továbbá: „Ettől kezdve lett Péter jelvénye az ólombulláján ábrázolt liliomos jogar."

13 Pontosabban: a székesfehérvári casula, 1031 után magyar királyi attribútumként soha többet nem találkozunk a lándzsa-attribútum ábrázolásával. Ezek a megállapítások tovább konkretizálhatok, mégpedig az írott források segítségével. Pontos az Altaichi Évkönyvek fogalmazása, amely a császár és Péter király közötti úr-vazallus kapcsolatról szól: Péter a lándzsával magyarországi királyságát urának (dominó suo) adta át, majd adományt is, amelyet a császár az előző évi hadjárat részvevői között szétosztott. Erről az aktusról az Altaichi Évkönyveket követve a magyar krónika is megemlékezik,

14 sőt a Képes Krónika a jelenetet illusztrálta is. A Péter királyt III. Henrik előtt ábrázoló iniciálé éppúgy az hommage, a vazallusi ígéret szertartásának ábrázolása, mint ugyanott alább, a IV. Henrik előtt ugyanennek a szertartásnak másik elemét, az immixtio manuumoX végrehajtó, koronázatlan fővel a császár előtt térdet hajtó Salamon ábrázolása. Nincs kétségünk afelől, hogy e két Nagy Lajos-kori kép határozottan elítélő színezetű az ország szuverenitását veszélyeztető, rossz királyokkal szemben.

15 A krónika illusztrációi későiek, azonban pontosan megfelelnek nemcsak az hommage a XI. században már kialakult ceremóniájának (ennek monografikus feldolgozását Jacques Le Goff végezte el), hanem az ugyancsak kialakult ábrázolási hagyománynak is, amely a XII. században és a későbbi középkorban lényegében változatlanul élt tovább. Ennek az ábrázolástípusnak fontos eleme a lándzsa vagy az azzal egyenlő jelentésű zászló, amely a német joggyakorlatban a király által a tartományúrra ruházott hűbér jelképe lett. Ez tekinthető elsődleges tartományúri attribútumnak a késő középkori ceremóniákban vele együtt feltűnő jogar mellett. Valószínűleg a lándzsának ez a jelentése szorította ki - mintegy tabuként - attribútumként a magyar királyábrázolások sorából mások, így a jogar-attributum különböző típusai mellett. Ezek közé sorolható a corona graeca I. Gézát ábrázoló zománcképén a keresztereklye-tartó formáját idéző királyi pálca, s talán a III. Béla székesfehérvári sírjában talált, átalakított körmeneti kereszt is. Van fogalmunk arról is, milyen típusú uralkodóábrázolások elkerülését jelentette a lándzsa-attribútum elhagyása. A Magyarországon megőrzött királyi szuverenitással ellenkező helyzettel főleg a lengyel és a cseh uralkodók körében találkozunk. A Boleslaw Chrobry által nagyrabecsült lengyel királyi jelvények, köztük talán a lándzsa is, 1031ben II. Konrád kezébe kerültek, s csak 1076-ban alakult ki a lengyel királyi jelvényeknek az az együttese, amelybe a XIII. században a koronán és a jogaron kívül bizonyosan a lándzsa is beletartozott.

16 A XII. századtól kezdve, lovon vagy álló alakban zászlóval vagy lándzsával megjelenített alakot ábrázoló pecsétek határozottan a hercegi ikonográfiának felelnek meg. Még nyilvánvalóbb a hercegi ikonográfiái típus egyeduralma Csehországban, ahol ez a XI. század kezdete óta, Szent Vencel Gumpold-féle Vitájának wolfenbütteli példányától (annak az Emma hercegnőt a szent lábához borulva ábrázoló dedikációs képétől) kezdve ez a típus honosodott meg. A XI. század végén a 13 Bóna: i. m. 87. 14 Scriptores rerum Hungaricorum. Kiadta Szentpétery Imre. Budapest, 1937. 1. kötet. 334. (Reprint: Budapest, 1999.) 15 Vö.: Marosi Ernő: Kép és hasonmás. Művészet és valóság a 14-15. századi Magyarországon. Budapest, 1995. 42. skk. 16 Dkalewski: i. m. 910. sk.