Tanulmányok Budapest Múltjából 34. (2009)

TANULMÁNYOK - RÉVÉSZ EMESE: VIRTUÁLIS PANTEONOK

külő, demokratizálódó nyilvánosság jegyében a jelenkor közéleti szereplőire irányította a korábbinál nyitottabb politikai színtéren tájékozódni vágyó közönség figyelmét. A reformkori grafikai panteonok nagy többsége a közelmúlt és a jelen kiválóságait vette lasjtromba. A hazai sajtóban összefüggő grafikai arcképcsarnokkal elsőként a Felsőmagyarországi Minerva (1825—1836) lépett a közönség elé. A kassai kiadású folyóirat fennállása, azaz 1825 és 1835 között kizárólag arcképeket közölt. Litografált portrésorozata a közelmúlt és a jelen közéletének jeleseit mutatta be.

23 A harmincas években színre lépő divatlapok szintén bekapcsolódtak a közélet panteonizációs folyamatába. 1831 -tői a Der Spiegel ( 1828—1849) mellékleteként Gallerie ausgewählter Portraite der merkwürdigsten Zeitgenossen címen indított sorszámozott, összefüggő rézmetszetű portrésorozatot Rumy Károly György. Arcképcsarnoka sikerét mi sem bizonyította jobban, minthogy a sorozat utolsó képmásai 1835-ban láttak napvilágot.

24 A Kazinczy Ferenccel levelezést folytató, de Kisfaludy Károly körében is otthonosan mozgó író-tanár aulikus szemléletű portrégalériájában jórészt a bécsi udvari körök és az európai diplomácia jelesei kaptak helyet. Következetes nemzeti programmal elsőként Munkácsy János lapja, a Rajzolatok (1835—1840) lépett fel 1835-ben: „Ahelyett, hogy ezentúl külföldi képeket adnánk, jövendőre a magyar előkorból... egy nevezetes személy arcképét életírásával együtt szándékozunk adni."

25 Torsch Leó rézmetszeteit a folyóirat 1835 és 1837 között közölte (kezdetben sorszámozva) Nemzeti-képtár címen.

26 A különféle mintaképek nyomán rajzolt portrék egy része az uralkodóház tagjait és az államapparátus tisztségviselőit jelenítette meg, de az életrajzokkal kísért képmások sorában kezdettől fogva helyet kaptak a nemzeti kultúra képviselői és a reformer politikusok is.

27 A Rajzolatok jellemzően konszenzusos-harmonizációs programjával szemben a Pesti Divatlap (1833—1848) Vahot Imre szerkesztése idején indult arcképcsarnokába már kizárólag a nemzeti kultúra úttörői nyertek bebocsátást. A Barabás Miklós által jelzett kőrajzokat a folyóirat Nemzeti Képcsarnok a'pesti Divatlaphoz sorozatcímen, az ábrázoltak autográf szignatúrájának fakszimile másolatának kíséretében közölte.

28 A század harmadik negyedétől a hazai vonatkozású grafikai portrésorozatok sosem látott népszerűségnek örvendtek. Az Üstökös (1858—1918) megindítva a Hírhedett pipázók arczképeinek sorozatát gúnyolta ki az efféle vállalkozások mögött rejtőző blaszfémiát és haszonlesést.

29 Az abszolutizmus szigorú felügyelete a társadalom közösségi energiáit a kultúra területére terelte, ami korábban sosem látott mértékben mitizálta a nemzeti kultúra területén munkálkodó művészeket. Alkotásaik mellett mindennapi tevékenységük, életmódjuk, megjelenésük is a közbeszéd témájává vált, alakjukat a korlátozott nyilvánosság fojtott közege kultúrhéroszokká avatta. Ahogy az emlékműállítások kezdeteiben, úgy a panteonizáció egyéb formáiban is kivételes figyelem hárult az irodalmárokra. Arcvonásaik mögött a nagyközönség a zseniális teremtés fíziognómiáját kutatta.

30 Az önkényuralom éveiben a kortárs grafikai arcképcsarnokok többsége a nemzeti nyelvű irodalom és művészet nagyságait gyűjtötte egybe.

31 A Hölgyfutár 1855-ben kiadott, huszonnégy magyar író (és írónő!) arcképét bemutató albuma a nagyközönség körében és a szűkebb irodalmi berkekben egyaránt sikeresnek bizonyult. Népszerűségét részben a szerkesztő ügyes válogatásának, részben Barabás Miklós „találónak" ítélt arcképeinek köszönhette. Az album következő esztendőben megjelent újabb évfolyamába us