Tanulmányok Budapest múltjából 33. 2006- 2007 (2007)
Tanulmányok - Schweitzer Gábor: Konszolidáció vagy reakció? A Bethlen-korszak fővárosi novellája (1924. évi XXVI. tc.) és az 1925. évi törvényhatósági választások
fejleményekre is reagálva - természetesen más szempontok szerint kommentálta az 1925-ös törvényhatósági választásokat. „Wolffék nem adták át a helyüket, hanem a kormány támogatásával kiforgatták a demokratikus pártokat elsőbbségi jogaikból, majd újabb és újabb törvényfoltozással végleg lehetetlenné tették a fővárosban a valódi többségi elv érvényesülését. 'Örökös' tagokkal, hivatalbeliekkel, érdekképviseleti kiküldöttekkel hígították a törvényhatóságot, úgyhogy a végén a választott bizottsági tagok már alig számítottak. A pótlékok természetesen a Wolffékhoz, vagy a kormány táborához csatlakoztak." 207 Az ellenzéki pártok reális közgyűlési befolyását jelezték a főpolgármesteri, még inkább a polgármesteri választás eredményei. Miután Ripka Ferenc kormánybiztost felmentették tisztségéből, egyike lett a kormányzó által a főpolgármesteri állásra jelölt személyeknek. 208 A törvényhatósági bizottság főpolgármester-választó 1925. július 11-i rendkívüli közgyűlésén a 228 érvényes szavazatból 187 jutott Ripkára, azaz valószínűleg néhány ellenzéki városatya is rá szavazott. 209 A demokratikus blokk sorsa szempontjából a következő évre kitűzött polgármester választás fajsúlyosabb volt. Komoly reményeket fűztek ugyanis jelöltjük, Bárczy István polgármesterré választásához. A törvényhatósági bizottság 1925. szeptember 29-i ülésén azonban egyelőre nem született végeredmény, hiszen Bárczy István és Sipőcz Jenő - az 1920 óta hivatalban lévő polgármester - egyaránt 124-124 szavazatot kapott, míg a polgármesteri címért is ringbe szálló Ripka Ferenc mindössze 56-ot. Az október 1-én tartott második fordulóban Bárczy 135, Sipőcz azonban 166 szavazatot kapott. 210 „Nem személyek harca volt ez, hanem két világnézet mérkőzése. A küzdelemből a keresztény nemzeti gondolat került ki győztesen s ez a polgármester választás szabja meg a várospolitika jövő irányát." - szögezte le a Városok Lapja. 211 Sipőcz Jenő újraválasztását elismeréssel nyugtázta ugyanezen lap szemleírója. A polgármester előnyös megállapodást kötött a főváros külföldi hitelezőivel, „talpra állította" a közüzemeket, várospolitikájában „megtisztította a salaktól a nemzeti újjászületés hullámait". 212 S ami a méltatásban a legérdekesebb, Sipőcz - szemben a „liberális kapitalizmus" és a szociáldemokrácia képviselőivel - nem képvisel „szélsőséges" politikát. 213 A választási eredmények függvényében 1925. júniusában újjáalakuló törvényhatósági bizottságban - illetve a városházán - az Egyesült Keresztény Községi Párt, valamint az Egyesült Községi Polgári Párt együttműködése révén biztosították tehát a Jobboldal" vezető szerepét. El kell azonban ismerni, hogy a közgyűlésen a korábbiaknál méltányosabb elbírálásban részesült a szociáldemokrata párt képviselőivel megerősödött „baloldali" ellenzék 214 , amit nemcsak az 207 Propper Sándor: Bolyongásom az élet országútján. Életem, munkám, emlékeim. Politikatörténeti és Szakszervezeti Levéltár. 747. Ibnd. 8. ő. e. 11. kötet. 372. 208 A minisztertanács 1925. július 10-i ülésén a belügyminiszter előterjesztése alapján határozott arról, hogy a főpolgármesteri állásra három nevet terjesztenek elő ajánlásra Horthy kormányzó elé: Ripka Ferencet, Kozma Jenőt és Kollár Lajost. MOL. K. 27. Minisztertanácsi jegyzőkönyvek. 1925. július 10. II. pont. 209 Főpolgármesterré választását követően Ripka Ferenc községi polgári pártvezetői szerepe Kozma Jenőre szállt át. 210 Fővárosi Közlöny. 1926. október 1. 2097. Harrer Ferenc arra emlékeztetett, hogy Bárczy István kudarcához a demokrata városatyák egy részének „árulása" is hozzájárult, amennyiben a választásnál cserbenhagyták saját jelöltjüket. Harrer Ferenc: Egy polgár élete. II. kötet. 48-49. In: Budapest Főváros Levéltára, XIV. Személyek. 31. 211 Tisztújítás Budapesten. Városok Lapja, 1925. október 1. 212 Sipőcz Jenő. Városok Lapja. 1925. október I. 213 Uo. 214 Budapest története V. Budapest története a forradalmak korától a felszabadulásig. Szerk: Horváth Miklós. Bp.,
