Tanulmányok Budapest múltjából 33. 2006- 2007 (2007)

Tanulmányok - Schweitzer Gábor: Konszolidáció vagy reakció? A Bethlen-korszak fővárosi novellája (1924. évi XXVI. tc.) és az 1925. évi törvényhatósági választások

népszámlálás szerinti - felfelé kerekített - 930.000-es összlakosságából 289.320 - kerekítve 290.000 - személy, azaz az összlakosság mintegy 32%-a rendelkezett 1925-ben községi választójoggal. A budai oldalon - kerekítve - 200.000 személy, azaz az összlakosság 21,5%-a lakott. A főváros 290.000 községi választója közül (64.587-en) kerekítve 65.000-en, azaz az összes választók 22,4%-a lakott a budai oldalon.

199 A budai oldalhoz tartozó - az I-III. közigazgatási kerületeket lefedő - választókerületek (sorszám szerint az 1-5. választókerületek) együttesen 58 tagot választhattak a 250 választott tagból álló törvényhatósági bizottságba, azaz a budai oldal szavazhatott a választható bizottsági tagok 23,2%-ára. Ebben a megközelítésben tehát, a választók aránya, illetve a reájuk eső bizottsági tagok aránya tekintetében nem mutatható ki statisztikailag számottevő aránytalanság a budai, illetve a pesti oldal között. Azaz a politikai vízválasztó vonalat - ellentétben a múlttal - már nem kifejezetten a Duna jelentette a fővárosban. Amennyiben a választókerületek nagyságát, valamint az egyes választókerületeken belül az egyes mandátumok megszerzéséhez szükséges szavazatok számát tekintenénk át, markánsabb aránytalanságokat tapasztalhatunk. Kiindulópontunk, hogy a törvényhatósági bizottság egyetlen mandátumának megszerzéséhez elméletileg - és természetesen átlagosan - 1157 szavazatra volt szükség. A választók számát tekintve legkisebb választókerület a budai oldalhoz tartozó 1. választókerület volt, amelynek 8979 választójához 14 mandátumot rendeltek, azaz egyetlen bizottsági hely megszerzéséhez legkevesebb 637 szavazatra volt szükség. Igaz, a legkevesebb szavazattal a pesti 6. számú - „belvárosi" - választókerületben lehetett mandátumot szerezni (a választókerület 9788 választója 14 bizottsági helyre szavazhatott, azaz 612 vokssal már mandátumot lehetett kapni). A választók számát tekintve legnagyobb választókerület a pesti oldalhoz tartozó 18. választókerület volt, amelynek 19.095 választójához tíz felosztható mandátumot rendeltek, azaz egyetlen bizottsági hely megszerzéséhez a 18. választókerületben legkevesebb 1900 szavazatra volt szükség.

200 E két szám közötti szorzószám a plurális választójog „lokális" jelenlétének kétségtelen bizonyítéka, amely egyes pártok számára - természetesen a választókerületek függvényében - kedvező, míg más pártok számára hátrányosabb következményekkel járt. Eltérések mutatkoztak ugyanakkor az egyes községi pártokra leadott szavazatok függvényében a mandátumszerzéséhez szükséges átlagos szavazatszámok tekintetében is. A Ripka-pártnak átlagosan 872, a Wolff-pártnak átlagosan 885, a demokratikus blokknak átlagosan 895, míg a szabadelvű pártoknak átlagosan 623 voksra volt szükségük egyegy bizottsági hely megszerzéséhez.

201 Ezeket az adatokat azonban lényegesen befolyásolta utóbb az a körülmény, hogy a főváros választópolgárinak közel 22%-a nem vett részt a választásokon. Tekintsük át a törvényhatósági bizottságba bekerülő pártcsoportosulások topográfiai befolyásövezeteit. A választás provizórikus vesztese, a Ripka-párt fővárosi törvényhatósági bizottsági mandátumainak közel a felét (45, 5%-át) - 10 bizottsági helyet - a budai oldalhoz tartozó I-V. választókerületekben szerezte meg. Azaz a bethleni irányvonal ezekben a választókerületekben tudott a Wolff-párt rovására gyökeret ereszteni. A Wolff-párt ugyanitt - azaz a budai választókerületekben - az összes fővárosi mandátumainak közel egyharmadát (31 %-át) szerezte meg, vagyis 28 bizottsági helyet kapott. E két - utóbb a közgyűlésben együttműködő 199 ILLYEFALVI 1933.53.. 160-161. 200 Budapest Székesfőváros Statisztikai és Közigazgatási Evkönyve. XV. évfolyam (1927.). Szerk.: Illyefalvi I. Lajos. Bp., Budapest Székesfőváros Statisztikai Hivatala, 1927. 280. 201 Uo.. valamint A főváros új törvényhatósági bizottsága. Fővárosi Hírlap. 1925. június 1. További adatok Ignácz Károly: A hatalom eszközei a választói akarat „korrigálására". A törvényhatósági választási rendszer elvei és gyakorlata Budapesten a Horthy-korszakban. Múltunk, 2005/1. szám. 210-237.