Tanulmányok Budapest múltjából 33. 2006- 2007 (2007)

Tanulmányok - Schweitzer Gábor: Konszolidáció vagy reakció? A Bethlen-korszak fővárosi novellája (1924. évi XXVI. tc.) és az 1925. évi törvényhatósági választások

túlontúl veszélyeztető mivolta miatt nem támogatta, bár „a magyar nép és magyar nemzet fennmaradása" felett „éberen" őrködő belügyminiszter számára akár még helyénvaló is lehet e jog garantálása.

133 Propper Sándor arra hívta fel a figyelmet, amennyiben az a kormány célja a törvényjavaslattal, hogy csökkentse a szavazók számát, továbbá a kormány „minden lehető és lehetetlen módszerrel és eszközzel irtani akarja a szavazókat" s lehetetlenné akarja tenni a „közakarat" megnyilvánulását, akkor a szociáldemokrata párt meggondolja, hogy „legalitást" biztosítson a maga részéről ehhez a törvényhez, egyúttal a községi választásokon sem fog részt venni.

134 A fővárosi mérsékelt liberális körökhöz tartozó Heinrich Ferenc hangsúlyozta, hogy némi korrekciókkal - a 22 választókerület egyaránt 12-12 bizottsági tagot válasszon - elfogadja a kormány előterjesztését.

135 Reményét fejezte ki, hogy a főváros közgyűlésébe nemcsak a „régmúlt idők érdemesei", hanem „a közelmúltnak megenyhült felfogású, érdemes emberei" is bekerülnek majd, akik „a nemzeti érzésű, derék fiatal erőkkel" az ország és a főváros jövőjéért önzetlenül fognak majd dolgozni.

136 Heinrich tehát - a bethleni politika sugallatára - retorikai gesztust gyakorolt az 1918-ban letűnt liberális városvezetés exponensei és a közelmúltban „megenyhült" Wolff-párti politikusok felé. A polgári demokrata Pakots József- másokkal egyetértésben - azon az állásponton volt, hogy „kardinális" hibája az általa természetesen el nem fogadható törvényjavaslatnak, miszerint nem magát a törvényhatóságot, hanem csupán a törvényhatósági bizottságot kívánja újjászervezni, holott az 1872. évi XXXVI. tc. intézményei szerint már nem lehet a főváros közigazgatási és gazdasági ügyeit intézni.

137 A jogegyenlőség szempontjait szem előtt tartó bírálat négy területre - az önkormányzatra, a kerületi beosztásra, a domiciliumra, valamint a választói névjegyzékre - összpontosított. Az önkormányzat - mutatott rá - a közönség akaratának megnyilvánulását jelenti, vagyis azt, hogy „a társadalom saját magát kormányozza a maga választotta testület útján." Ennek az elvnek a kijátszását jelzi a javaslatba - a törvényhatósági bizottság összetétele révén - becsempészett, igen karakteres kinevezési rendszer.

138 A hatévi domicilium kérdésében Pakots - a községi illetőség és a községi választójog összefüggésében - az 1886. évi XXII. tc, azaz a községi törvény rendelkezéseire rámutatva állapította meg, hogy amíg egy községi lakos már két év után részt vehet a közügyek intézésében, addig egy budapesti polgárnak erre a javaslat értelmében hat esztendeig várnia kell.

139 A választókerületi beosztásból fakadó igazságtalanságok csak úgy küszöbölhetők ki a javaslatból, ha bizonyos, nagyobb választói létszámmal rendelkező kerületek több mandátumhoz jutnak.

140 A választói névjegyzék összeállítása körüli anomáliák kapcsán arra utalt, hogy a fővárosi „kihagyottak nevei rendszerint olyan nevek, hogy abból jogosan lehet következtetni az illetők felekezeti viszonyaira". A városháza urai tehát „felekezeti mérlegre" tették a választói névjegyzék összeállítását, s a főváros lakosságának egy igen produktív, adófizető rétegét felekezeti alapon fosztották meg attól a lehetőségtől, hogy a város ügyeinek intézésében részt vegyen.

141 133 Uo. 394. 134 Uo. 428. (1924. október 28.). 135 Uo. 438. (1924. október 29.). 136 Uo. 439. 137 Uo.440. 138 Uo.440. 139 Uo. 442. 140 Uo. 443. 141 Uo. 443.