Tanulmányok Budapest múltjából 33. 2006- 2007 (2007)

Tanulmányok - Schweitzer Gábor: Konszolidáció vagy reakció? A Bethlen-korszak fővárosi novellája (1924. évi XXVI. tc.) és az 1925. évi törvényhatósági választások

nemcsak a testületek és intézmények képviseletéről szóló szakaszt konstruálta meg, hanem határozott tollvonásokkal átrendezte a törvényhatósági bizottságba a törvényjavaslat értelmében állásuknál (tisztüknél) fogva bekerülők személyi körét. Rögzítették, hogy a törvényhatósági bizottság 250 választott tagján, valamint a törvény által felsorolt testületek és intézmények - háromévenként három évre kinevezett - 20 képviselőjén kívül kik azok a személyek, akik állásuknál, vagy tisztüknél fogva - ülési és szavazati joggal - tagjai a bizottságnak ( 1. §). Szembetűnő, hogy a közigazgatási bizottság a testületek és intézmények delegátusai közül kihagyta a „történelmi egyházak

1

' képviselőit. A Keresztény Községi Párt javaslatára helyettük a kerületi elöljárók kerültek a törvényhatósági bizottságba.

76 A testület egyúttal megváltoztatta a mandátum megszerzésének mechanizmusát, hiszen (szemben a törvényjavaslat és az addigi gyakorlat által kontemplált automatizmussal), a közigazgatási bizottság az államfő számára kívánt a részletesen szabályozott nominálást követő kinevezési jogot biztosítani. Ugyanakkor korábban önálló képviselettel rendelkező intézmények és testületek - miként a Magyar Tudományos Akadémia, a Szent István Akadémia, a budapesti tudományegyetem stb. - csak arra jogosíttattak fel, hogy más, hasonló „profillal" rendelkező intézményekkel és testületekkel közösen állított jelöltjeik közül nevezze ki az államfő a törvényhatósági bizottság leendő tagjait (13. §). A törvényhatósági bizottságból eddig kimaradt hivatásrendi szervezetek (ügyvédi, mérnöki, mezőgazdasági, közjegyzői kamarák és az orvosszövetség) delegátusainak bekerülése ugyanakkor a korporativ struktúra felé történő, a korábbinál határozottabb elmozduláson kívül elméletileg a szakmaiság erősítése irányába is hatott. IV. 3. A törvényhatósági választójog A törvényjavaslat a korábbi szabályozáshoz - az 1919. novemberi Friedrich-féle rendelethez - képest lényegesen korlátozta a törvényhatósági választójogot. A javaslat aktív választójogot biztosított mindazoknak-tehát férfiaknak ésnőknekegyaránt-,akikországgyülési (nemzetgyűlési) választójoggal rendelkeztek, amennyiben hat éve - az 1920. évi IX. tc. értelmében csupán két éve - a főváros területén laktak, vagy ott lakással rendelkeztek. Azaz a törvényhatósági választójog „anyajoga" továbbra is a csak általánosságban megnevezett országgyűlési (nemzetgyűlési) választójog maradt, ennél fogva a törvényhatósági választójog változatlanul „származékos" választójognak minősült. A hatévi helybenlakási cenzus alól - amely leginkább a mobilis ipari munkásságot sújtotta - az országgyűlési (nemzetgyűlési) képviselők, továbbá azok élveztek kivételt, akiket az országgyűlési (nemzetgyűlési) választójogra vonatkozó szabályok ez alól mentesítettek (2. §). A törvényjavaslat indokolása a hat év domiciliumot azzal támasztotta alá, hogy csak huzamosabb idejű egyhelyben lakás teremthet meg olyan „erősebb érzelmi és érdekkapcsolatokat", amely a törvényhatóság „viszonyainak, érdekeinek és törekvéseinek" ismeretét - mint a céltudatos és sikeres működés előfeltételét - képes biztosítani.

77 A javaslat 3. §-a a törvényhatósági passzív választójogról rendelkezett. Szembetűnő, hogy - az 1920-as szabályozástól eltérően - passzív választójoggal csak férfiakat kívántak felruházni. „Szenvedő" választójogot ugyanis annak a 30. életévét betöltött férfinak biztosított a javaslat, 76 Rassay reszt vesz a választójogi javaslat bizottsági vitájában. Fővárosi Hírlap, 1924. február 6. A keresztény felekezetek lelkészei, papjai közül mellesleg különböző pártszínekben többen is bekerültek a törvényhatósági bizottságba. 77 345. számú törvényjavaslat a székesfővárosi törvényhatósági bizottság újjászervezéséről. In: Az 1922. évi június hó 16-ára összehívott nemzetgyűlés irományai VIII. kötet. Bp., 1924. 192.