Tanulmányok Budapest Múltjából 32. (2005)

Szívós Erika: Budapest mint képzőművészeti központ a XIX-XX. század fordulóján 115-136

BUDAPEST MINT KÉPZŐMŰVÉSZETI KÖZPONT A XIX-XX. SZÁZAD FORDULÓJÁN A közvetítők, azon túl, hogy a tevékenységükhöz szükséges létfontosságú információkhoz hozzájutottak, szimbolikus értelemben is nyertek a művészekkel való állandó kontaktus révén: remélhették ugyanis, hogy a művészeket körülvevő aura fénye rájuk is kivetül, és a maguk módján ők is részesülnek a halhatatlanságból. A XIX. század végén Magyarországon már létezett egyfajta művészkultusz; a századelő polgári kultúrájára pedig fokozottan jellemző volt a művészethez való tiszteletteljes, mi több, áhítattal teli viszony. A képzőművészek világának vélt vagy valós bohémsága is nagy vonzerőt gyakorolt a polgárokra; Herman Lipót számol be róla, hogy mennyi „civil" - többségük rendszeres vagy alkalmi megrendelő és mecénás - fordult meg a híresebb művészasztaloknál.

73 Az a polgár, aki művészek közé vegyült, méltán érezhette úgy, hogy osztozik e világ kötetlenségében, izgalmas másságában. (Hogy mennyi volt ebből a mítosz és mennyi a valóság, az más lapra tartozik.) A már említett közvetítők közül többek esetében egyértelmű volt, hogy mennyire vonzotta őket a művészek világa, és hogy részese kívántak lenni annak; talán a művészi értelemben kevéssé kreatív emberek rejtett sóvárgása volt ez olyasmi után, amit ők maguk nem érhettek el, olyan kulturális környezetben, amely a művészi alkotóerőt már igen nagy becsben tartotta. Lyka Károly festőnek indult, de mivel nem ítélte magát elég tehetségesnek, művészeti író, művészeti folyóirat szerkesztője, végül a művészettörténet főiskolai tanára lett belőle. Lázár Béla, aki civilben eredetileg középiskolai tanár volt, azon kívül, hogy művészeti tanulmányokat jelentetett meg és kiállításokat rendezett, művészregényt is írt {Új csapáson. Regény a művészéletből, 1909), valamint anekdotagyűjteményt adott ki saját, művészekkel kapcsolatos élményei alapján {írók és művészek közt. Száz látott, hallott és átélt história, 1918). Gerő Ödön a mérnöki pályát hagyta ott a művészetért. Alighanem a bohémia iránti vonzódás is közrejátszott abban, hogy Meiler Simon, aki a Szépművészeti Múzeum grafikai osztályának volt a vezetője, s a modern szemlélet egyik első képviselője a múzeum szakembergárdájában, a Japán kávéház művészasztalának lett egyik törzstagja. Ernst Lajos, egy másik Japán-törzstag, jómódú lisztkereskedő fia, aki már teljes egészében a művészetnek szentelte az életét, s minden vagyonát a gyűjteményébe, majd a múzeumába fektette.

74 Nemes Marcell, aki Klein Lipót néven szénkereskedőként kezdte a pályafutását, majd a század elejére az egyik legjelentősebb magyar, majd nemzetközi műgyűjtővé vált, mint láttuk, Meiler szerint a művészasztalnál szedte fel műveltségének az alapjait.

75 Nemest egész életében azzal vádolták, hogy csak azért gyűjt műtárgyakat, mert jó befektetésnek tartja, és gyűjteményével kapcsolatos nagyvonalú tranzakciói fényében a vád nem is tűnik teljesen alaptalannak.

76 Ugyanakkor Nemes egyes megnyilatkozásai arra utalnak, hogy többet remélt az anyagi haszonnál a műgyűjtés során. Egy Rippl-Rónai Józsefhez írott leveléből kiderül, hogy zokon vette, ha gyűjtői tevékenységét egyszerű üzletelésnek bélyege'

3 HERMAN 1958. 123-127. 4 Ez utóbbi egyszerre szolgált magyar tárgyú gyűjteményének elhelyezésére és kortárs kiállítások, valamint előadások, felolvasóestek, később aukciók rendezésére. Ernst származására, valamint múzeumának kettős profiljára nézve lásd RÓKA 2001. 119-155. 75 MELLER 1946. '

6 Lásd MRAVIK 2001. 160. 133