Tanulmányok Budapest Múltjából 32. (2005)
Szívós Erika: Budapest mint képzőművészeti központ a XIX-XX. század fordulóján 115-136
' Szívós ERIKA rendezett kiállításokat, és gyűjtői tevékenysége révén is fontos szereplője volt a századelő művészeti közéletének, állandó tagja volt a Japán kávéházbeli művésztársaságnak, ahol rendszeresen előfordult az asztalnál Nemes Marcell, az első világháború előtti időszak egyik legjelentősebb műgyűjtője is. Akárcsak a kritikusokra, a gyűjtőkre és galériatulajdonosokra, a kulturális közintézmények és közhivatalok felsorolt képviselőire is jellemző volt, hogy szívesen keresték művészek társaságát és többségük művészeti íróként is tevékenykedett. A Japán kávéház művészasztalának köréhez tartozott - s később az egyik krónikása lett - a Szépművészeti Múzeumból Meiler Simon; a kultuszminisztériumból - civilben - Majovszky Pál is gyakran megfordult ott a művészek társaságában. 71 Koronghi Lippich Elek hivatali idején kívül is szívélyes baráti viszonyt ápolt szecessziós művészekkel, így a gödöllői művésztelep tagjaival; nemegyszer meg is hívták őt Gödöllőre. (Koronghi Lippich költőként is kipróbálta magát, kötetét a gödöllői művészekkel illusztráltatta.) Minthogy minden csoportosulásnak megvoltak a maguk szövetségesei a közvetítők között, az informális körök felsorolását további példákkal lehetne folytatni. Nyilvánvaló persze, hogy kulcspozícióban levő tisztviselők és művészek ilyen barátkozása, akárcsak a kritikusok, gyűjtők, mecénások kötetlen együttléte a művészekkel, cseppet sem volt mentes az érdekektől. Az, hogy művészek és a közvetítők közt gyakran valódi elvi-felfogásbeli rokonság állt fenn, semmit sem von le a megállapítás érvényéből. Ha azonban a művészek és a közvetítők kapcsolatának a fenti leírása alapján az a benyomásunk támad, hogy ez egyoldalú viszony volt, a művészek ki voltak tehát szolgáltatva a több szempontból is kulcshelyzetben lévő kritikusok, tisztségviselők, továbbá a mecénások és galériaigazgatók jóindulatának, akkor tévedünk. Viszonyuk egyfajta szimbiózis volt, melyben nem csak a művésznek volt nyerni-, illetve vesztenivalója. A kritikus, gyűjtő, galériatulajdonos a művészekkel való rendszeres, informális együttlét során egyrészt számos bennfentes információhoz hozzájuthatott; a művészasztaloknál folyó eszmecserékből sokat tanulhatott azt illetően, hogy egyes művészek, csoportok hogyan vélekednek egymásról, ki kit tart tehetségesnek, melyek a legfrissebb irányzatok és kik követik azokat. Mindezek orientálhatták őket értékítéleteikben és választásaikban: mely képeket érdemes megvásárolni, kinek a műveiből érdemes kiállítást rendezni, kiről jelenjen meg ismertetés valahol. A századelőn mind a művészekre, mind a közvetítőkre igaz, hogy rajta tartották a szemüket a külföld művészeti fejleményein; a kurrens külföldi irányzatok, események megvitatása, értékelése, az új elvek közvetítése is az informális közegben zajlott. Nemcsak a művészeknek fűződött szakmai érdekük a kávéházi, Fészek Klubbeli jelenléthez, hanem a közvetítőknek is. „... írók, műgyűjtők és laikusok szorosabb kapcsolatba jutottak az asztal révén, ami komoly fejlesztő, nevelő hatást váltott ki" - írta a Japán művészasztaláról Meiler Simon. „Nemes Marcell itt fejlődött elsőrangú műértővé, a Hercog-, Hatvány-, Kohner-, Majovszky- és egyéb nagy gyűjtemények létrejöttében a Japán-asztalnak döntő szerepe volt". 72 HERMAN 1958. 124. MELLER 1946. 132
