Tanulmányok Budapest Múltjából 32. (2005)

Szívós Erika: Budapest mint képzőművészeti központ a XIX-XX. század fordulóján 115-136

Szívós ERIKA bejutni, mint a kávéházban a fiókasztaltól a fejesekéhez."

37 A fiókasztal kifejezés is arra utal, hogy a rangosabb múvészasztal a maga fizikai valójában nem is egy asztal volt, hanem afféle intézmény, gravitációs pont, ami köré sokkal több ember tömörült, mint ahány a valóságban elfért mellette. „Oldalak telhetnének meg azok nevével, akik naponta vagy ritkább időközökben megfordultak az asztalnál. Bátran mondhatom, hogy a magyar művészet minden számottevő alakja megfordult ott. Fiatal költők, írók, újságírók, mecénások, a művészet iránt érdeklődők, a hírességekhez szívesen dörgölőzők, s végül az úgynevezett mezei hadak, az egészen jelentéktelen emberek - de ezek nélkül nincs szabad kávéházi társadalom"

38 - emlékezett Herman a Japánra. Az asztalok komolyságát természetesen nem szabad eltúlozni; az ott eltöltött idő nagyobbrészt kedélyes társasági hangulatban telt. Nem véletlen, hogy a visszaemlékezések nagy része is az asztaloknál kiötölt tréfákról, a vidám pillanatokról szól, és csak kisebb részben a komolyabb eszmecserékről. (Az írókkal szemben, akikről köztudott, hogy a kávéházakban dolgoztak, a képzőművészeknél ez nyilván kevéssé merülhetett fel - bár a grafikai műfajok művelőivel előfordult, hogy az újságba készülő rajz a kávéház asztalán született meg.) Mindazonáltal az idézettek jelzik, hogy az ilyen informális társaságba tartozás sok esetben komoly szakmai jelentőséggel bírt. A művészeknek, ha úgy tetszik, kellett is kávéházba, klubba járni, ha nem akartak kikopni koruk művészeti közéletéből; ezért a nem Budapesten élő művészek is feltétlenül felkeresték a művészasztalok valamelyikét, ha éppen a fővárosban tartózkodtak. Közönség és igények. A képzőművészet társadalmi környezete Budapesten A dualizmus első negyedszázada és nagyjából a millenniumtól az első világháborúig tartó szakasza igencsak különbözött egymástól a képzőművészek megélhetési lehetőségei szempontjából. Az 1870-es, 1880-as években a közönség érdeklődésének lanyhasága miatt ezek a lehetőségek meglehetősen korlátozottak voltak; a művészek közül anyagi okokból sokan tartósan külföldön dolgoztak, az itthoniak pedig rá voltak szorulva az állami támogatásra, melynek mértéke a nyolcvanas években kezdett jelentőssé válni. (A szobrászok esete annyiban alakult másként, hogy munkájuk iránt ekkor is nagyobb kereslet mutatkozott, elsősorban a városépítkezésnek és az ahhoz kötődő alkalmazott szobrászati feladatok nagy számának köszönhetően.) Az 1890-es évektől kezdve fokozatosan változott a helyzet. Egyrészt a millennium megünnepléséhez kapcsolódóan példátlan konjunktúra vette kezdetét. Mind a főváros, mind más települések számtalan megrendelést adtak a képzőművészeknek. Budapest főbb reprezentatív középülete, emlékmüve, városrendezési és infrastrukturális beruházása kapcsolódott az ezredéves évfordulóhoz: elkészültüket szándékosan a millennium körüli évekre időzítették. A képzőművészek megélhetési feltételei így javultak, ezzel összefüggésben a státuszuk, a társadalmi megítélésük is emelkedett.

39 Ebben azonban nem csak a közmegrendelések játszottak közre, hanem a képzőművészet társadalmi-kulturális kör!7 HERMAN 1958.22. i8 HERMAN 1958. 62. !9 Ennek a tézisnek részletes alátámasztását lásd Szívós 2002. 137-223. 124